Egy kis történelmi füstölgés

Ha hinni lehet a feljegyzéseknek, akkor az első dohányzó európait Rodrigo de Jereznek hívták és Kolumbusz admirális matróza volt. A spanyolok már első amerikai útjuk során, 1492-ben találkoztak füstöt szívó bennszülöttekkel és hamarosan megismerkedtek azzal a növénnyel is, amely később az Óvilágban is elterjedt. Egy huron indián legenda szerint hajdanában, amikor a föld még terméketlen volt és az emberek éheztek, a világot uraló Nagyszellem egy asszonyt küldött közéjük. Ez a nő végigjárta a földet, s amit jobb kezével megérintett, ott paradicsom kezdett nőni, amihez meg balkezével nyúlt, ott kukorica szökkent szárba. Miután megtermékenyítette a földet egy rövid időre leült, hogy megpihenjen. Azon a helyen, ahol ült dohány bújt elő a földből.

A füst nyugtató vagy éppen kábító hatását persze nem csak az indiánok ismerték. Az ókorban Egyiptomtól kezdve, Mezopotámián és Perzsián át egészen Görögországig és Rómáig általános volt a füstáldozatok bemutatása a különböző szertartások során, de bizonyos növények füstjét betegségek gyógyítására is használták. Egy perzsa mese szerint egy ifjú herceg váratlanul elveszítette szeretett feleségét és ettől búskomorságba esett. Egy bölcs azt tanácsolta neki, hogy szedje össze a felesége sírján kinőtt füvet, azt szárítsa meg, majd gyújtsa meg és a füstöt szívja be. Ettől megvigasztalódik. S valóban, a füst elmulasztotta fájdalmát. Példáját mások is követték, így terjedt el a füst élvezete. Aligha kétséges, hogy a rejtélyes fű nem dohány volt, hanem valamilyen más kábító növény. Az indiánok általában a szárított dohányleveleket összesodorva vagy kukoricalevélbe tekerve szívták, de ismerték a pipát is.

Az első írásos beszámolót az indiánok dohányzásáról Ramon Pane hagyta ránk, akiről úgy tartják, hogy 1511-ben ő hozott először dohánymagvakat Európába. Pane egyebek között arról is tudósít, hogy az indiánok tésztába kevert dohánnyal etetik meg a betegeket, akik ettől hányni kezdenek és általában megkönnyebbülnek (megszabadulnak az ártó szellemektől). De dohánylevelekkel sebeket is kezeltek, megfázás esetén pedig apróra zúzott szárított dohányt szippantottak az orrukba – vagyis tubákoltak. Néhány évvel később Las Casas püspök már amiatt füstölög, hogy a spanyol gyarmatosítók túlságosan rabjaivá válnak a dohányzás szenvedélyének és nem tudnak leszokni róla. Európában először 1512 táján ültettek dohányt Portugáliában, s innen fokozatosan elterjedt a kontinens nyugati felében, de az intenzív portugál–oszmán kereskedelemnek köszönhetően a törökök által meghódított országokban is megismerkedhettek a dohánnyal. Eleinte inkább orvosságként alkalmazták, csak később vált élvezeti cikké. 1559-ben Jean Nicot francia orvost nevezték ki Franciaország portugáliai nagykövetévé. A derék tudós Lisszabonban azon fáradozott, hogy nyélbe üsse a portugál király és a francia uralkodó lánya közötti házasságot, megalapozva ezzel egy Spanyolország elleni szövetséget. A frigyből végül semmi sem lett, viszont Nicot doktornak köszönhetően megérkezett Párizsba az első dohánynövény, majd hamarosan ő maga is megjelent egy tubákos szelencével, melynek tartalmával állítólag sikerült megszabadítania az anyakirálynét, Medici Katalint gyötrő fejfájásától. Jean Nicot életében nem szívott dohányt, később mégis róla kapta tudományos nevét (Nicotiana tabacum) ez az Amerikából származó növény. Amikor pedig felfedezték hatóanyagát, egy alkaloidot, azt nikotinra keresztelték.

Nemcsak a dohányzás szenvedélye és termesztése kezd el terjedni Európában, hanem a 16. század 80-as éveiben megjelennek az első olyan munkák is, amelyek a dohányzás ártalmaira hívják fel a figyelmet. Angliába egyébként a dohánytermesztéséről ma is nevezetes Virginiából érkezett meg az első nagyobb dohányszállítmány 1585-ben Sire Walter Raleigh jóvoltából, akit voltaképpen az első dohány-nagykereskedőnek tekinthetünk. Hamarosan elterjedt ez az élvezeti cikk az egész szigetországban, kivált a tengerparti településeken. Az 1590-es évektől kezdve a kocsmákban és a vendéglőkben már külön dohányzó helyiségeket nyitottak, s a dohányosok egyletekbe tömörültek. Még a színházakban is rá-rágyújtottak előadás közben, s a gavallér fiatalemberek olykor a hölgyeket is megkínálták egy égő pipával. Az iskolákban sem volt szokatlan, hogy a szünetben a diákok pipáztak, ettől állítólag felfrissültek. Magyarországon a végvárakban szolgáló spanyol zsoldosok révén kezdett terjedni a dohányzás szokása, de később a török hódítók is nagy mértékben hozzájárultak ehhez. A 17. század második felében Európa legtöbb országában már általánossá vált a pipázás és tubákolás.