Egy háborús bűnös története 18/9.

Poldauf több mint félórát késett. Amikor kényelmes tempóban megérkezett, vihogva magyarázta, már épp indult volna, de a legkisebb unokája egy az egyben leokádta, és le kellett zuhanyoznia. Ezután azt kérdezte, hol van Wagner, de erre senki nem tudott válaszolni. A megbeszélés irányítását végül Varga vállalta magára, talán ő volt a leginkább képben az elmúlt órák történéseit illetően. Közölte, hogy ma, december 13-án délelőtt 11.15-kor egy jelentés érkezett be a minisztériumba a haditengerészettől, mely szerint p.-i parti őrnaszádok két tengeri mérföldnyire közelítették meg az m.-i felségvizeket. A felderítés mozgolódást észlelt az Iszap-félszigeten is, mintha katonai egységeket vezényeltek volna a haditengerészeti támaszpontra. A külügyminisztérium 11.50-kor kapcsolatba lépett a p.-i nagykövettel, de nem kapott kielégítő választ. 13.10-kor a hír valahogy kiszivárgott a sajtónak, megjelentek az első rövid beszámolók. 13.23-kor a haditengerészet tájékoztatta a minisztériumot, hogy valószínűleg tévedés történt: amit p.-i parti őrnaszádoknak hittek, valójában csak kirándulóhajók. 13.30-kor azonban Wagner már a kamerákba mondta, hogy P. katonai agresszióval készül fellépni ellenünk, s a bejelentést villámgyorsan minden hazai adó lehozta, majd pedig a külföldi hírcsatornákba is bekerült. 14.00 körül a p.-i nagykövet magyarázatot kért, a külügyminisztérium kitérő választ adott. Nem sokkal később a médiákban is megjelent, hogy valószínűleg tévedés történt, s nem volt szó semmiféle p.-i agresszióról. Nos, mondta Varga, meg kellene beszélni, hogyan kezeljük ezt a helyzetet.
Már ekkor teljesen egyértelmű volt, hogy a megbeszélés a P.-ellenes böfögések kavalkádja lesz. A miniszterek és államtitkárok egymást túllicitálva átkozták ennek a kedves, furcsa országnak a népét. Hosszú teadélutánra rendezkedtek be: a mogorva külügyminiszter komótosan pipára gyújtott, Poldauf vigyorogva szivart húzott elő. Már csak egy kártyapakli hiányzott a férfias idillhez.
A megbeszélés eredménye végül az lett, fokozni kell a p.-i haderők mozgásának figyelését, a közvéleményt pedig tájékoztatni kell a p.-i katonai készülődés veszélyeiről.
Este tizenegy körül értem haza a tárgyalásról, s másnap már reggel nyolckor Tomi Müller hívása ébresztett. Van itt egy fickó, mondta, aki mindenképp velem akar beszélni.
– Nagyon furcsa fazon, kicsit talán ijesztő. Már régóta keres valakit, aki segítene neki. Van nála valami anyag. Bennem nem bízik meg eléggé. Amikor viszont megtudta, hogy van egy ismerősöm Poldaufnál, teljesen bezsongott. Aztán elmeséltem neki, mit lehet tudni rólad, és attól fogva nem hagy békén, hogy hozzalak össze vele.
– Na de mégis ki a frászról van szó?
– Van valami köze a haditengerészethez. Szinte a kollégád.
– Te jó ég, Tomi, kiket hozol a nyakamra. És mit akarhat tőlem?
– Nyugi, nem azt, hogy intézd el az előléptetését. Már nincs állományban, szerintem most sima munkanélküli. De úgy beszélt, mint akinek fontos infói vannak.
– Honnan ismered?
– A forráshálózatomat nem adom ki, Sebastian. Hajlandó vagy találkozni vele?
– Meg fogom bánni, de mindegy. Mondd meg neki, legyen a Pommer téri kávéházunkban ma délután.
– Az sajnos nem fog menni. Azt akarja, te látogasd meg. Odafönt V.-ben lakik.
– Ugye tudod, hogy ez már több a soknál.
– Kirándulsz egyet. Kinézhetsz valami jó kis helyet, ahova majd elviheted Ofeliát.
A szél tépázta, eső áztatta ország olyan képet nyújtott, mintha háború után lennénk. Az utak mentén esőkabátos, gumicsizmás gyalogosok baktattak, mintha épp kivonulóban lennének a világból. Vigasztalan utazás volt északra, a tenger árasztotta zimankó felé.
M. tulajdonképpen sosem volt tengerparti ország. Az állam mindenkori vezetőinek természetesen örök célja volt a tengeri kijárat megszerzése, ettől remélték a fellendülést, a felvirágzást, a felemelkedést. Soha nem volt szerencsénk a dologgal, pedig jó néhány évszázad ráment erre a – történelemkönyveink szerint nemes – harcra. Az első világháború végén aztán meglepetésszerűen, annak ellenére, hogy a vesztes hatalmakhoz tartoztunk, az ölünkbe pottyant egy partszakasz a Balti-tengernél. Soká nem tudtunk mit kezdeni vele, de a második világháború idején sikerült német segítséggel egy kisebb flottát kiépíteni, s hozzá egy hadikikötőt. A párizsi békék a tengeri kijáratért folytatott harcban megint váratlan ajándékkal szolgáltak: az Iszap-félszigettel. Ez a kissé kótyagos fejű, önmagát kereső, német és szláv anyagból összegyúrt nép azonban sosem volt tengerre termett, teljesen természetellenes volt számára az egész tengerészesdi: inkább afféle túllihegett gyermekded játék, mintsem létfontosságú küzdelem.
A GPS egyre silányabb területekre vezetett: alattomos kátyúk, az úttest mentén hatalmas bokrok, romos, apró falvak. Másfél órás kocsikázás után érkeztem meg a porfészekbe, ahova a rejtélyes idegen hívott. Útközben, mialatt igyekeztem a recsegő autórádión hallgatható adót találni, egyfolytában átkoztam magam, minek kellett ebbe belevágnom.
A füstös csehóba érve kértem egy alkoholmentes sört, és leültem a fal mellé. Pár perc múlva berontott egy tróger alak, mocskos munkaruhában, s őt továbbiak követték, mind hasonló szerelésben. Azon töprengtem, milyen földművesmunkákat végezhetnek ezek december közepén, mikor kiszúrtam egy fazont, aki valamivel konszolidáltabb külsejű volt a többieknél. Rumot kért a pultnál, stílszerűen, és odaoldalgott hozzám.
– Mit iszik? – kérdezte magas orrhangon.
– Semmit, kösz. Jöjjön, essünk túl rajta.
Mintha nem értett volna meg, odakurjantott a csaposnak, hogy egy rumot. Nem koccintottunk, de figyelte, kiiszom-e az utolsó cseppig.
– Szóval maga Poldauf embere.
– A miniszter úr jogtanácsosa vagyok – mondtam, s még ki is húztam magam kissé ültömben.
– Hogyhogy maga foglalkozik a tengeralattjáró-flottával?
– A miniszter úr utasítása alapján. Én elsősorban jogi anyagokat készítek elő, érintőlegesen foglalkoztam a tengeralattjáró-flottával.
– Érintőlegesen? – vonta fel a szemöldökét. – Maga jogász, ugye? Mit tud a hajókról? Volt már valaha a kikötőben? – Most már az arcomat fürkészte.
– A központi ügyvezetés körül látok el feladatokat. Elemző vagyok. Elméleti szakember. – Úgy bámult rám, mintha nem értene, vagy mintha nem akarna hinni a szavaimnak. Hosszan hallgattunk. – Elmondja, ki maga, és hogy miért hívott ide?
– A nevem, mondjuk, Norbert. Elég, ha ennyit tud. Én tudom, hogy magát Sebastian Webernek hívják. Tomi Müller mondta. És hogy maga részt vett a múltkori akcióban. Amiről írtak a lapok. Így volt?
– Közvetetten vettem benne részt. Nagyon távolról. A civilekkel történtekhez semmi közöm.
– Járt már a Murphy nevű kocsmában? – kérdezte, most már erényesen és némi dühvel.
–  Mit akar ezzel?
– Én 1998-ig voltam a haditengerészetnél. Az utolsó két évemet a Raimond Schlicken szolgáltam le. Egyike voltam azoknak, akik végig a legénységhez tartoztak, attól kezdve, hogy megkaptuk a hajót Németországtól, addig, amíg működőképes volt. Mikor engem elküldtek, állítólag átszervezés miatt, pedig, és ezt nem álszerénységből mondom, tényleg a legodaadóbbak közé tartoztam, mindent megtettem azért a hajóért, szóval mikor engem elküldtek, a Schlick már nem volt üzemképes. De utána még néhány hónapig állományban maradt, egészen 1998 decemberéig.
– A Raimond Schlick nevű német gyártású Type-209-es tengeralattjáróról beszél?
– Pontosan. Amelyet 1999-ben darabokra szedtek Szentpéterváron.
Fészkelődni kezdtem a nyikorgó, kényelmetlen faszéken. Feltolult a gyomromból az olcsó rum és a langyos sör bűze, úgy kellett visszanyelnem az okádást. A férfi, aki Norbertnek nevezte magát, mereven bámult rám, számon kérőn.
– Tudja, nekem ehhez semmi közöm – mondtam, eltolva a rumos poharat, és lassan szedelőzködve.
– Azt hiszi, nincs bizonyítékom – emelte fel a hangját a férfi. – Pedig nagyon is van, csak velem kell jönnie, és mindent megtudhat.
A tekintete egyre zavarosabbá vált, a hangja remegni kezdett. Amikor felálltam, felugrott, és megragadta a karomat. Kitéptem magam a szorításából, de akkor már minden tekintet felénk meredt a nyomorúságos kocsmában.
– Tomi Müller elmondta, hogy maga nem a feltétlen hívük – fogta suttogóra a férfi. – Ezért gondoltam, hogy beavatom. Mindent pontosan láttam. Maga nem tud semmit. Nem akarhatja, hogy a sajtóhoz forduljak az információimmal. Nem Tomihoz, hanem a Cogitóhoz vagy valamelyik külföldi szerkesztőséghez. Nagyon értékes információkról van szó.
– Mért nem tette meg eddig? Mért nem adta el az információit jó áron?
– Nekem vannak elveim, Weber úr. Én szeretem ezt az országot, jobban érdekel az ország sorsa, mint a saját jólétem. Jót akarok tenni ezzel az országgal, meg akarom védeni.
– Akkor keressen egy rendes munkát, és hagyjon fel az efféle őrültségekkel – mondtam, és elindultam a kijárat felé. A többi férfiak szintén mozgolódni kezdtek, egymás közt dörmögve. A Norbert nevű nem mozdult az asztaltól.
– Ne higgye egyetlen szavát sem – szólt utánam egy nagy pocakos, torzonborz fickó az ajtóból. – Mióta kivágták a flottától, teljesen meghibbant. Majdnem agyonverte a feleségét meg a lányát. Mindennap holtrészegre issza magát. Egyfolytában újságíróknak írogat meg telefonálgat, néhányan már kijöttek hozzá, de hamar rájöttek, hogy tisztára idióta.
– A francba – csóváltam a fejem –, hát kösz. Egy hülye haveromnak sikerült beugratnia.
A visszaúton megint nem találtam egyetlen hallgatható rádióadót sem. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL