Egy háborús bűnös története 18/7.

Nem rázott meg a bejelentés, sőt, mintha valamelyest megkönnyebbültem volna. Még csak sajtóhír sem lett az eseményből, nem beszélt róla senki, a lapok a Röviden rovatban sem emlékeztek meg róla. Szinte viccesnek találtam a dolgot. Ennél idiótább halált alig tudtam elképzelni. Azt sem derítettem ki, hogy hívták a fickót, volt-e családja satöbbi. Ezzel, hogy ilyen komplikációmentesen kinyuvadt, megszabadított egy csomó fejfájástól.
– Neked nincsenek elveid – vélekedett a fejleményekről Odette, akivel akkoriban a Luxembourg nevű étteremben találkozgattunk, jó messzire a Thomas Pommer tértől, a belváros egyik eldugott zugában. – Ha meg vannak, mert lehet, hogy valahol a lelked mélyén vannak, nem terheled velük a nyilvánosságot.
– Ebben teljesen igazad van – dörmögtem. – Ebben épp olyan vagyok, mint összes többi embertársam.
– Tudod, mi jut erről az eszembe? Montaigne mesél egy történetet egy fickóról, aki télvíz idején teljesen meztelenül császkált, s amikor egy illető megkérdezte tőle, hogy lehetséges, hogy nem fagy meg, visszakérdezett, hogy ugye az úr csupasz arccal jár. A kérdező megszeppenten nézett rá, mire a fickó: én meg tetőtől talpig arc vagyok.
– Vicces, de azt hiszem, sehogy sem tartozik ide.
– Szerintem meg nagyon is ide tartozik – erősködött.
– Azt hiszem, az egésznek az apám az oka, aki gyerekkoromban mindig elhurcolt magával a vasárnapi szentmisékre.
– Ezt meg hogy érted?
– Megtiltanám a gyerekek részvételét a vasárnapi istentiszteleteken. Az a rengeteg feszület, nyomorúságos mártírarc, jeges szobortekintet, fagyott könny kikészíti a gyermeklelket. Tízévesen a Bölcsesség könyvéből olvastam zord átkokat ezüstrókaprémbe bugyolált, szúrós szemű öregasszonyoknak. „Mert aki a bölcsességet és fegyelmet megveti, boldogtalan. A reményük hiú, fáradságuk hasztalan, és munkájuk hiábavaló, asszonyaik esztelenek, gyermekeik gonoszak és nemzetségük elátkozott.” Ez a rész megmaradt.
– Én minden vasárnap részt veszek a szentmisén a Szent Márton-templomban – mondta Odette.
– Akkor ezek szerint egyelőre prímán sikerül elfojtanod az ebből származó traumáidat.
– Rendszeresen járulok szentgyónáshoz és szentáldozáshoz.
– Küldj majd egy üdvözlőlapot a mennyországból.
Erre csendesen felnevetett, de láttam az elszánást a szemében, hogy ezt a játszmát nem adja fel ilyen könnyen.
Tomi Müller természetesen tudott a tengeralattjárós ügyről, s meglepetésemre a fószer haláláról is, de nem izgatta őt különösebben az eset. A firkásztársadalom híreiről társalogtunk helyette. Gyanús volt a csend, amit a részükről tapasztaltam az utóbbi időben. Alig néhány hónapja még javában zengték átkaikat a kormány felé, fegyvert s vitézt énekeltek, felkelni buzdítottak a zsarnok ellen, de az akkori vitézek mostanra ugyancsak elhalkultak. A felmérések szerint a Cogito példányszáma drasztikusan csökkent. Bernard átalakította némileg a lapstruktúrát, kevésbé hangsúlyos helyet kaptak a glosszák, s inkább a terjedelmesebb, tárgyilagosabb tanulmányok kerültek előtérbe.
– Épp te kérded, mért történik mindez? – kérdezte Tomi, kifelé bámulva a Pommer térre. Mindenhol fiatal egyetemisták nyüzsögtek, a vészesen közelgő vizsgaidőszak előtti utolsó nagy lazításra. – Ezzel a kormánnyal nem olyan könnyű szembeszállni. A civilek erőforrásai korlátozottak.
– Megvannak a maguk mecénásai.
– Nem azt mondom, hogy mondjuk a Cogito anyagi gondokkal küszködne. Nem erről van szó. De hiába akar keménykedni, ha nincs meg hozzá a megfelelő háttere.
– Keménykedni? Szerintem a Cogitó-s kommentárokat jó ideje senki nem veszi komolyan. Azt aztán nem nevezném keménykedésnek, Tomi.
– Másról beszélek. Például a te ügyedről.
– Az én ügyemről? – kaptam fel a fejem. A pincér, aki épp most érkezett meg a két sörrel, kissé visszahőkölt. Miután lehiggadtam, újra megkérdeztem: – Miféle ügyemről?
– Szerintem Baumannék nagy hibát követtek el, amikor rád akartak ijeszteni.
– Tudsz róla?
– Eldicsekedték. Baumann és Stieger csinálták. Szerintem kurvára amatőr és pitiáner húzás volt.
– És ezt csak most mondod? Hetente itt ülünk, Tomi, és ezt csak most mondod, baszd meg?!
– Azt hittem, tudsz mindent. Baumannék nem csináltak titkot belőle. Mindenki tudja, aki megfordul időnként az Agathában. Azt persze nem verték nagy dobra, hogy rendesen helybenhagyták őket utána. Ugye a titkosszolgálat volt?
– Annyi volt az egész, hogy egy cetlit szúrtak egy borítékba, és betették a konyhaasztalomra. Először azt hittem, van még benne más is, valami biológiai fegyver vagy a faszom tudja mi, de a rendőrségi szakértők szerint csak egyszerű porszemcsék voltak. Ennyi a történet.
A pultnál két fiatal, csinos fiú állt, háttal nekünk, a magasabbik keményen markolászta az alacsonyabbik feszes hátsóját; Tomival megbabonázva néztük őket.
– Baumann és Stieger, az a két mitugrász ott volt, amikor az egyik este Sárkánnyal találkoztam. A kis szarevők.
– Hát igen, Sebastian. Újabban viszont már rájöttek, hogy fel kell hagyniuk az efféle akciókkal. Nincs meg hozzá az erejük. Szóval jól látod, elcsendesedtek.
Mikor visszatértem az irodába, nemsokára kopogtak az ajtómon: egy nyájas mosolyú férfi kukkantott be. Rémesen ismerősnek tűnt, de csak bámultam bele a nagy, meleg szemébe.
– Sebastian Webert keresem – mondta, jobb nem jut eszembe: mély baritonján. – Jó helyen járok?
Varga titokzatos látogatója állt velem szemben, teljes életnagyságban, s úgy tett, mintha még sosem látott volna, mintha nem fordult volna elő kismilliószor, hogy elkapta a fejét, amikor szembe jöttem a folyosón.
– A nevem Vladimir Daniel – nyújtotta a kezét messziről. Feszes, világos sportzakót viselt, alatta kanárisárga inget, a kezében az elmaradhatatlan, elegáns iratmappa.
– Sebastian Weber vagyok, Poldauf miniszter úr jogtanácsosa – mentem bele a játékba. – Lehet, hogy Varga kabinetfőnök urat keresi?
– Nem, éppen önt keresem, Weber úr. Már ha van rám esetleg néhány elfecsérelhető perce.
– Ugyan, jöjjön, Daniel úr, állok rendelkezésére.
– Igazán nem akarom rabolni az idejét – negédeskedett, helyet foglalva az íróasztalommal szemben –, mindössze arról van szó, hogy hírét vettem, milyen példaszerűen teljesíti a feladatait itt a minisztériumban.
– Nem jobban bárki másnál – mondtam, várakozó álláspontra helyezkedve.
– Tudja, én Poldauf miniszter úr régi barátja vagyok – nézett rám jelentőségteljesen.
– Ó, valóban? Na és amikor épp nem Poldauf miniszter úr baráti társaságát élvezi, mivel foglalatoskodik?
– A médiában vannak bizonyos érdekeltségeim. De ez igazán lényegtelen. Poldauf miniszter úr barátsága viszont sokat jelent nekem. Ezért aztán a minisztériuma is foglalkoztat. Úgy hallottam, ön nagyszerűen helytállt a múltkori tengeralattjárós incidens idején.
– Megtettük, ami tőlünk tellett.
– Az a hír járja, ön igazi bennfentes szakértője a tengeralattjárós témának. Netán szolgált a tengeralattjáró-flottánál?
– Majdnem – válaszoltam elbambulva.
– Majdnem?
– Hát, annyit foglalkozom ezzel a témával, hogy olykor tényleg tengeralattjárósnak hiszem magam.
– Vagy úgy. Meg voltam róla győződve, hogy egy veterán tengeralattjáró-parancsnokot tisztelhetek a személyében – mondta fölényes vigyorral. – De tényleg nem akarom feltartani, nagyon örülök, hogy fogadott, köszönöm.
– Szóra sem érdemes, Daniel úr, én köszönöm a látogatást, és…
– Igen?
– Nem, semmi, jöjjön máskor is.
Az első gondolatom az volt, hogy csak simán nevetségessé akart tenni: le akarta leplezni, hogy semmit nem tudok a tengeralattjárókról. Ez megrendített, hisz valóban nem tudtam róluk egyáltalán semmit, azon a sok maszlagon kívül, amit Oskar irataiban olvastam. Mi a garancia, hogy azok nem Oskar agyszüleményei?
A tengeralattjáró-flottának volt egy elég kezdetleges honlapja, de nem sok adatot találtam rajta, mindössze néhány táblázatot a hajók paramétereiről: ezeket a wikipédia alapján is összeállíthatták. Volt egy Elérhetőségek menüpont is, a parancsnokság titkárságának kontaktusaival. A két feltüntetett telefonszám közül az egyik nem működött, a másik hosszan kicsengett, de nem vette senki. A feltüntetett mailcímre gyorsan dobtam egy levelet, hogy tájékoztassanak, milyen telefonszámon lehet elérni a parancsnokságot, de a mail rögtön visszapattant: hibás a cím. Mást a honlapon nem találtam. Ezek után az elhíresült Murphy nevű kocsmának néztem utána, ahol tulajdonképpen az egész röpke incidens lezajlott. Találtam egy Murphy nevű éttermet, de az itt volt, B.-ben. Más találat a neten nem akadt ilyen nevű vendéglátóhelyre. A támaszpont környékén nem volt más, csak néhány elhagyatott tanya. A google térképe természetesen csak homályos képet szolgáltatott a támaszpont környékéről. Kerestem a Murphyt a cégjegyzékben, mindenféle jellegű vállalkozások között, eredménytelenül, mintha elnyelte volna a föld.
Másnap már reggel nyolcra bementem a minisztériumba, és a robotján keresztül időpontot kértem Vargánál. Kilenc előtt pár perccel fogadott, de meglehetősen kelletlenül, s amíg bent voltam, a postáját válogatta, rám se hederített. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor kinyögtem, ki szeretnék menni a tengeralattjáró-támaszpontra, hogy a november 3-i incidensről szóló részletes jelentésemhez fotódokumentációt csatolhassak. Ráncolni kezdte a homlokát, levágta a levélköteget az íróasztalára, és mesterkélt dühvel lehordott, miken nem jár az eszem, itt ilyesmi nem szokás, elvégre minisztériumi jogász vagyok, nem baleseti helyszínelő. Kitől vettem ezt az eszement ötletet, kérdezte, fotódokumentáció, itt ilyesmit nem szoktak művelni. Azzal lezöttyent az íróasztala mögé a forgószékébe, és folytatta a postája tanulmányozását, jelezve, hogy felesleges minden további próbálkozás. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL