Panoráma

Egy háborús bűnös története 18/14.

A postás rászoktatott a dohányzásra. Véletlenül figyeltem fel rá, hogy miután becsúsztatta a küldeményeket társasházunk postaládájába, nekitámaszkodik a falnak, cigipapírt és dohányt vesz elő a zsebéből, gyakorlott mozdulatokkal megsodorja magának, rágyújt, és arcát az ég felé fordítva pöfékelni kezd.
ÚJ SZÓ ONLINE

2012. október 9. 16:00

Másnap nagyjából ugyanebben az időben lementem, hogy megnézzem a postaládámat, s a fickó épp akkor sodorta a cigijét a falnak dőlve. Pontos negyed nyolc volt. Most már sejtettem, hogy szigorú időbeosztással dolgozik, s elhanyagolt külseje – kissé rongyos öltözet, ápolatlan arc, zsíros fürtökben lógó haj – ellenére akkurátus ember lehet.
– Sodorna egyet nekem is? – kérdeztem tőle a következő napon reggel negyed nyolckor a ház előtt.
– Miféle küldeményt vár? – kérdezett vissza, a cigimet sodorva. – Minden reggel figyel, valamit nagyon várhat.
– Egy hivatalos levelet – mondtam, kissé elpirulva.
– Nem mintha el kellene árulnia. Ismerős az arca valahonnan, nem valami színész maga?
– Nem igazán – mondtam, és átvettem a kapkodva, de annál kívánatosabban megsodort cigarettát. – Köszönöm.
– Nem valami nagy dohányos, ugye? – mosolygott lekezelően. Nyers volt, hiába tűnt annyira vonzónak és kellemdúsnak korábban, amikor a falnak dőlve cigizni láttam.
– Egy ideje nem gyújtottam rá – válaszoltam.
– Látom, ahogy tartja.
Hiába mondtam volna el ennek a tróger postásnak, hogy beleszippantva ebbe a cigibe mintha visszatértem volna korábbi önmagamhoz. Ahhoz a züllött semmirekellőhöz, aki csak azért állt le a dohányzással, mert úgy kevesebb maradt volna piára. Aki még mindig lennék, ha Sárkány nem keres meg azon az estén, s akivé megint válhatok egészen hamarosan. Aki valójában most is vagyok, egyfolytában, szakadatlanul, hiába az egész „rendezett háttér”. Majdnem kimondtam a postásnak fennhangon, a rend csak leplezett káosz.
– Az asszonyka itt lakik a környéken? – kérdezte, míg én a cigit ízlelgettem. – Erre szoktam elmenni, mikor este kiruccanok egy sörre, és szoktam látni magát, ahogy átsiet az épületek között, kirittyentve, egy kis etyepetyére.
– Esténként? – Alig fogtam fel, amit mondott; elbódultam a cigitől, elernyedt a lábam, nem sok kellett, hogy megtántorodjak. Úgy támaszkodtunk a falnak, mint két lézengő hajléktalan, s én zavartalanul folyatni kezdtem a nyálamat a járdára.
– Minden este hét huszonötkor haladok el ezen, és maga akkor ront ki a házból, sietősen, gondolom, hogy egy jót keféljen az asszonykával, nem? Ha sörre menne vagy kártyázni, ennyire nem rohanna.
– Hát ja – válaszoltam, még mindig kábultan.
– Csak azt nem értem, mért nem költözik hozzá. Ha úgyis minden este nála megy a kamatyolás. De hát ez már a maguk dolga.
Még mindig a falnak támaszkodva álltam, az ujjamra égő cigivel, mikor továbbállt. A következő utam egyenesen egy dohányboltba vezetett, ahol dohányt és cigipapírt vásároltam. A fiatal, kövérkés, mosolygós lányka a boltban a Halfzware márkát ajánlotta, az volt az ő kedvence is. Egész nap azt gyakorolgattam, hogy lehet olyan hanyag eleganciával sodorni, mint a postás teszi.
Másnap, január 9-én megérkezett a küldemény.
Egy teljes munkahétbe telt, mire a Különleges Ügyészség vádirata eljutott hozzám. Már január 5-én, hétfő reggel bejelentették ugyanis, hogy a vádirat elkészült, s az ötvenoldalas anyagot haladéktalanul eljuttatják a b.-i Különleges Törvényszékre, amely illetékes az ügyben. Ehhez képest hozzám csak pénteken jutott el az irat.
A forrásaim szerint M.-ben még soha senkit nem ítéltek el a Btk. 221. §-a alapján, azaz polgári lakosság elleni erőszak vádjával. Ez azonban egyáltalán nem nyugtatott meg, kivált hogy az egész Btk. és a büntetőeljárásról szóló törvény nemkülönben, kiismerhetetlen, feltérképezhetetlen labirintusnak tetszett, amelynek csapdájában egy éhes Minótaurosz vár rám.
A szüleimnél töltött napok alatt sikerült alaposan elvesznem a paragrafusok és magyarázataik sűrűjében. Alig vártam, hogy történjen valami, hogy valaki megszólaljon.
Január 5-én szólaltak meg, a Különleges Ügyészség közleményt adott ki a vádirat elkészültéről. Ahhoz képest, hogy több tízezer oldalas vádiratok is elő-előfordulnak fajsúlyosabb ügyekben, ez az ötvenoldalnyi anyag igazán szerény teljesítménynek számított. Az ügyészségen kívül ekkor még mindenki hallgatott, pedig Wagner úgy ígérte, amint a bűnüldöző szervek lezárják az ügyet, állást foglal. Csak január 9-ig váratott magára: ekkor előállt azzal a bejelentéssel, amire igazán senki nem számított.
Január 9-én, röviddel az után, hogy kézhez kaptam a vádiratot, értesítettek a b.-i Különleges Törvényszéktől, hogy az illetékes tanács január 30-ra tűzte ki az első tárgyalás időpontját. Telefonon szóltak, azzal, hogy hamarosan írásban is megkapom a határozatot. Meglepett a dolog, hogy csak így, telefonon, de vállat vontam, és olvastam tovább a vaskos nyelven megírt, nehezen emészthető vádiratot. Nem sokkal később, délután három körül Odette hívott, hogy kapcsoljam be a tévét. Nem akart elárulni mást, de nem hülyeségből vagy titokzatoskodásból, hanem mert nem tudott szóhoz jutni. Minden csatorna, bárhova kapcsoltam, megszakította az adását, és a képernyő alján egy piros betűs felirat tűnt fel: rendkívüli kormányzati bejelentés következik.
Wagner sejtelmesen mosolygós, ugyanakkor megközelíthetetlenül szigorú arccal jelent meg a képernyőn. Azzal kezdte, neki és kormányának a kormányzásuk első napjaitól kezdve legfőbb céljuk volt, hogy mindig kizárólag az állampolgárok érdekeit tartsák szem előtt. Jól tudják, miféle értékek és érdekek képviselete végett juttatták őket az állampolgárok posztjaikhoz, s ezek az értékek és érdekek mindig a kereszténydemokrata kormány intézkedéseinek alapját képezték. Ezeket a kulcsközhelyeket variálgatta egy ideig, talán hogy a tévénézők elfészkelődhessenek foteljükben, behozhassák a sört a konyhából, behívhassák a többieket, hogy figyuzzatok már, a Wagner beszél. Hamarosan áttért a felelősség témájára: elképzelhetetlennek tartja, hogy egy kormány blablabla. Néhány hónappal ezelőtt azonban, jutott el lassacskán a lényeghez, az egyik minisztériumban – nem nevezte meg konkrétan a tárcát – sor került egy olyan eseményre, amely egész egyszerűen összeegyeztethetetlen ennek a kereszténydemokrata kormánynak az elveivel, s amely árnyékot vetett az egész kormány tevékenységére, még az olyan sikerekre is, mint az Iszap-félsziget zökkenőmentes visszaszerzése. Két civil, harsogta kemény arccal, szigorú tekintettel Wagner, és megismételte, két civil vesztette életét a minisztérium egyik alkalmazottjának helytelen eljárása miatt, ami, s itt egy töredéknyi pillanatra lesütötte a szemét, elfogadhatatlan, felháborító és tragikus. Nem ítélkezni akar, jelentette ki, hisz az a független bíróság feladata, ő fogja minden kétséget kizáróan megállapítani, törvényt sértett-e az az ember, akinek a két ártatlan m.-i állampolgár halála a lelkén szárad. Ő azonban, mondta Wagner, mint igaz keresztény, s ebben a pillanatban valószínűleg számos m.-i kiskonyhában, másfél szobás garzonban és szűkös, félhomályos nappaliban harsogó zokogás zendült fel, képtelen rá, hogy ne vállalja a felelősséget a saját kormánya hibáiért. Mert még ha nem is valamelyik minisztere követte el a hibát, mert, s innen különösen tagoltan folytatta, minden egyes minisztere teljesítményével maradéktalanul elégedett, elkerülhetetlen a helyzetre adandó megfelelő reakció. Így hát, emelte fel a hangját, tudatában e súlyos döntés minden következményének, ígérve, hogy a továbbiakban sem más, mint M. boldogulása áll majd minden egyes tette hátterében, és remélve, hogy ezzel példát mutathat a keresztényi felelősségtudat komolyan vételében, ezennel bejelenti a lemondását. Itt lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd a szokásos melegséggel, barátságossággal folytatta: tudja, hogy M. jövője nincs veszélyben, a kereszténydemokrata párt nem hagyja cserben az országot, párttársai kitartanak az emberek mellett. Az emberek nem fognak észlelni semmi változást, hacsak azt nem, s itt halványan elmosolyodott, hogy valami a helyére került, hogy végre olyan emberek irányítják ezt az országot, akik nem csak a sikereket vállalják fel, hanem képesek kimondani azt is: hibáztunk. Olyan emberek, akik, ha kell, hátrébb lépnek, önként, beismerve saját felelősségüket, rámutatva saját makulájukra. Itt van a pillanat, amikor valaki végre megmutathatja, valóban a szívén viseli-e azoknak a sorsát, akik beléje vetették a bizalmukat. Ez az üzenete, mondta Wagner, most már lazítva, nyájasan: az m.-i otthonokban ekkor már a fejüket csóválva hüppögtek a tévénézők, kétségbeesetten markolászva a zsebkendőjüket. Ma tehát benyújtja lemondását a köztársasági elnöknek, ismételte meg Wagner, de nem mond le arról, hogy az m.-iek barátja és segítője legyen. Ezzel a beszéd befejeződött, a képernyő néhány pillanatra elsötétedett. A Wagner-kormány magasztos búcsúját a műsorstruktúrában egy Tic Tac-reklám követte. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL
 

Önnek ajánljuk

Kizárhatja a Fideszt az Európai Néppárt

A politológus szerint Bugár nem fog visszalépni

Éjfélig váratta a pozsonyi közénséget Nicki Minaj, majd közölte: a koncert elmarad

Menyhárt azt mondja, nehezebb volt visszalépni, mint elindulni

Trump megkapta a legrosszabb színésznek járó díjat

VIDEÓ: Feláldoztak öt tevét a sámánok, hogy még erősebb legyen Oroszország

Legfrissebb galériák
Olvasta már?