Egy háborús bűnös története 18/13.

A kocsi másik végében feltűnt egy borostás, szakadt ruhájú alak, aki hirtelen egy rongyot dobott a padlóra, majd szájharmonikát kapott elő, és játszani kezdett. Bravúrosan játszott, s ahogy pár másodperccel később lenéztem, már ott csillogott néhány koronaérme a rongyán. Körülöttem néhány fiatal lány és fiú ácsorgott, s ahogy a harmonikás játszani kezdett, az egyik srác finoman hozzádörgölőzött a többiekhez. Nem láttam jól, benyúlt-e a zsebükbe, mert megállóhoz értünk, s a kocsi utasai szinte mind kicserélődtek, a harmonikás is meg a másik srác is. Matrix bandájának tagjai bukkantak fel újra a b.-i metrón – mások Snicli néven ismerték a fickót, aki régi tolvajfejedelme volt B.-nek, azon belül a b.-i metróaluljáróknak: legényei mindig kettesével-hármasával jártak portyázni, s míg az egyikük jámboran zenélgetett, néhány koronácskát begyűjtve, a többiek megvágták az utasokat. Arról voltak híresek, hogy Matrix vagy más néven Snicli alaposan megválogatta a zenészeit: csak a legtehetségesebbeket vette be a bandába, a jelentkezőknek szigorú tehetségvizsgán kellett átesniük. Néhány éve Matrixet vagy más néven Sniclit lebuktatták, leülte a magáét, s miután szabadult, azt rebesgették, nyugalomba vonult. Visszatért a biztonság a b.-i metrón – hangoztatta a tömegközlekedési vállalat. Pedig nélkülük halálosan unalmassá vált a b.-i tömegközlekedés. Jólesett látni, hogy Matrix vagy más néven Snicli újra aktív, fiai megint körülöttünk ólálkodnak – összehasonlíthatatlanul oldottabb lett a hangulat a nyirkos metrókocsiban a kis harmonikás gazember előadásától, s legalább a kiraboltaknak is szerzett néhány élvezetes pillanatot.
Mikor újra a felszínre értem, előkaptam a mobilomat – több mint egy tucatnyi nem fogadott hívást és SMS-t jelzett. Odette elkeseredetten próbált hívni, majd egy rövid üzenetet küldött: inkább maradjak otthon őnála, fél tizenkettőkor sajtóértekezlet, Poldi szerint nincs nagy baj. Felhorkantam ezt olvasván: „Poldi szerint nincs nagy baj”. Egyenesen beverettem Vargához, a robotját követelőző hangnemben szólítottam fel, hogy engedjen be hozzá.
Varga tartózkodóan fogadott.
– Sebastian, magának pihennie kéne – mondta, és úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát.
– Nem a legjobbak hozzá a körülmények, uram – válaszoltam. – Nem nagyon értem, mi folyik itt.
– Tényleg nem tudok túl sok mindent tanácsolni magának – hebegte Varga. – Ami biztos, hogy idebent most nem segíthet. Jobb lenne, ha hazamenne. Oskar szintén otthon van.
– Azért jöttem, hogy megtudjam, mire számíthatok.
– Nézze, fél tizenkettőkor a miniszter úr sajtótájékoztatót tart. Azt fogja mondani, hogy az ügyet a bűnüldöző szerveknek kell megoldaniuk, a végrehajtó hatalom itt semmit nem tehet. Meg kell várnunk a rendőrség és az ügyészség…
– Ez teljesen világos, és ezt meghallgathatom a tévében, de én arra vagyok kíváncsi, mi lesz velem?
Varga megtorpant. A mennyezetre pillantott, majd felállt az íróasztala mögül, és egészen közel jött hozzám. Mintha viaszból lett volna az arca, és üvegből a szeme, visszatükröződött benne a nagy csillár fénye.
– A miniszter úr, ha arra kerül a sor, vállalni fogja a politikai felelősséget a történtekért. A maga sorsát illetően semmit nem garantálhatunk.
Hátat fordítottam Vargának, és kisétáltam: végig éreztem a hátamon cinikus tekintetének sugarát. A folyosó túlsó végén ott állt Miro Stein, s mögüle előbukkant egy másik alak: Vladimir Daniel. Egymásra néztünk, egyformán komor tekintettel.
A sajtótájékoztatón, amelyet már Odette vezetett, nem hangzott el semmi újdonság, s Poldauf nem engedélyezett újságírói kérdéseket. Megismételte a frázisokat, amelyeket korábban Varga szájából hallhattam. Persze, mást nem is tehetett. A Luxembourgban néztem végig a sajtótájékoztatót, majd visszaballagtam Odette lakására. Azt terveztem, másnap minden követ megmozgatok, hogy érvényre juttassam az ártatlanság vélelmét ezekkel a hiénákkal szemben.
December 23-án reggel nyolc körül mondhatni gyanútlanul reggeliztünk Odette-tel, tejeskávét és vajas-dzsemes kiflit, idilli körülmények között: alig egy héttel a Pommer téri események után ma végre jobban éreztem magam, megjegyeztem Odette-nek, hogy akár egy hétfejű sárkánnyal is megverekednék. Odette nem figyelt rám: nyugtalan lett, mióta megerősítették a pozícióját a minisztériumban, állandóan a munka körül jártak a gondolatai, s szinte csak az ő „Poldijáról” tudott beszélni. Úgy volt, hogy csak szenteste utazik a szüleihez, a p.-i határ mentén fekvő szülővárosába, még össze sem pakolt. Én ekkor még úgy terveztem, aznap délután magamhoz veszem kis cókmókomat, és elbujdosom a hegyek közé.
Nyolc után röviden csengettek, Odette kicsoszogott az ajtóhoz. Két feltűnően nyugis középkorú rendőr társaságában jött vissza a konyhába. Határozatot hoztak egy nyomozás megindításáról, a tengeralattjáró-incidens ügyében, ellenem: velük kellett mennem az őrsre. Odette-tel nevetségesen túldramatizált búcsúpillantást vetettünk egymásra, a rendőröknek is elállt a szavuk a színpadiasságunktól.
– Micsoda meglepetés – próbáltam kicsit oldani a hangulatot, a rendőrökhöz fordulva, de csak méla szánalmat láthattam az arcukon.
Odabent egy kifejezetten barátságos helyiségbe vezettek, a falak olyan színűek voltak, mint a szolgálati lakásomban, egy pisztáciazöld párnájú székre ültettek, és teával kínáltak, amit alázatosan elfogadtam. Elkérték az adataimat, és azt kérdezték, kívánok-e védőügyvédet választani. Nem tudtam nekik válaszolni, tanácstalanul meredtünk egymásra, mintha ez az egész valami szimulált per előjátéka lenne a jogi egyetemen. Emlékeztettek, hogy hetvenkét órám van meggondolni, aztán kirendelnek számomra egy védőt hivatalból, majd elém tolták a jogaimat ismertető iratokat. Becsületesen átlapoztam a szöveget, s aláfirkantottam magam.
– Gondolom, kíváncsi, ki jelentette fel – kérdezte a két tök egyforma, jámbor rendőr közül az egyik.
– Úgyis mindjárt megtudom – vontam vállat.
– Alfred Sikorskynak hívják – közölte a fickó jelentőségteljesen.
– Sosem hallottam ezt a nevet – böktem ki rövid gondolkodás után. – Nem lehet, hogy valami félreértésről van szó?
– Hm, azt sajnos kétlem – mondta a másik, és beharapta az ajkát, mintha tényleg bánná ezt az egészet.
Üldögéltünk, és azt kérdezgették, jól érzem-e magam, rágóval kínáltak, sőt cigarettával. Végül, a végtelenül hosszú előjáték után mégiscsak belekezdtek – közölték, mire kíváncsiak, és felszólítottak, hogy a jogaim tudatában nyilatkozzam. Annyira valószerűtlennek tűnt az egész, hogy nem vállalhattam a rendes vallomástételt, időt kellett nyernem. Ha másra nem, legalább arra, hogy leleplezzem ezt a két marhát, akik mintha valami idétlen komédiából csöppentek volna ide. Miután bejelentettem, inkább hallgatnék, vártak egy sort, majd egymásra néztek, s szinte egyszerre tárták szét a karjukat, mintha begyakorolták volna. Ennyi volt az első felvonás, nem tartottak bent, hazavittek a szolgálati lakásomba, s mindkettejükkel kezet ráztam, mikor elváltunk egymástól.
Aznap már felkerült egy-két hírportálra, hogy megkezdték a nyomozást a tengeralattjáró-incidens ügyében, s kihallgatták a fő gyanúsítottat.
Délután felhívott az anyám, és félórán keresztül rimánkodott, töltsem velük a szentestét.
Este maga Wagner miniszterelnök tartott sajtótájékoztatót az ügyemben/ügyünkben: kijelentette, tudatában van az eset súlyosságának, de mielőtt bármilyen intézkedést foganatosítana, megvárja a bűnüldöző szervek munkájának eredményét. Szánakozó arccal előadott, megrázó és megindító karácsonyi beszéd volt – a lényeg, hogy az utolsó pillanatig megtartsd az emberek bizalmát, sugdoshatták a fülébe a píárosok.
Kaptam néhány szűkszavú karácsonyi üdvözletet. Tomi Müller jó szerencsét kívánt a fa alá. Bernardtól, akinek pedig nem volt szokása karácsonyi üzeneteket küldözgetni, kaptam egy rövid sablon-SMS-t. Miro Stein valami nagyon frappáns versikét írt, nyomban kitöröltem. A szolgálati lakásomban december 23-án délután a hónom alá csaptam a Norberttől, titokzatos ismerősömtől érkezett küldeményt, és felszálltam egy buszra, hogy az Alsóváros melletti kisvárosba zötykölődjem rég nem látott szüleimhez. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL