Egy háborús bűnös története 18/12.

A lakásba érve kapkodva téptem fel a borítékot, ki is szóródott a tartalma a földre. Miközben szedegettem össze a papírokat – homályos fényképek, dokumentummásolatok –, gyorsan összeállt a kép: a levelet Norbert, az állítólagos ex-tengeralattjárós küldte, ez tűnt legalábbis az egyetlen ésszerű magyarázatnak. A fényképek tengeralattjárókat, illetve tengeralattjáró-alkatrészeket ábrázoltak egy hatalmas műhelyben, illetve egy szárazdokkban. Helyenként ki lehetett venni a falakon, berendezéseken a cirill betűs feliratokat. Legalább ötven fényképet tartalmazott a küldemény, egyesekre néhány szót firkantottak: dátumok, illetve a két m.-i Type-209-es neve, Raimond Schlick és Michael Kapp. Néhány képen ott volt a Szentpétervár felirat is. A dokumentumok kissé elmosódott másolatok voltak: számlák, bizonylatok, kimutatások, angol és orosz nyelven, annyit sikerült belőlük kisilabizálnom, hogy szétszerelési munkálatokra vonatkoztak. Az okmányok túlnyomó többségén ott szerepelt az m.-i tengeralattjáró-flotta hivatalos pecsétje.
A kezembe vettem a telefonomat, és kikerestem Tomi Müller számát. Meg akartam kérdezni tőle, látta-e már ezeket a papírokat, s ha igen, mit szól hozzájuk. Végül nem hívtam fel. Visszaraktam mindent a borítékba, s besüllyesztettem az egyik hálószobai komódom fiókjába.
Odette fáradhatatlanul hajtogatta, mennyire nem érti az egészet; nem titkolhatta azonban, hogy nem is érdekli túlságosan a dolog. A főnöke, Hubik vasárnap délután találkozóra hívta, és bejelentette, hogy ezentúl sokkal szabadabb kezet kap a munkájában, állandóan a miniszter mellett lehet, és tulajdonképpen egyenrangú lesz Hubikkal, aki már csak a szervezésért fog felelni, de nem irányítja többé Odette-et.
– Igazi szóvivő leszek végre, érted? – ujjongott, bár láttam rajta a zavart és a sajnálatot, hogy ezt a jó hírt most valahogy nem élhetjük át együtt. – Meglásd, a te ügyed is tisztázódik, félreértés kell hogy legyen. Az ünnepek alatt megnyugszanak a kedélyek.
– Na és amit a múltkor mondtál? – kérdeztem bágyadtan. – Hogy kaptál egy másik ajánlatot, akkor az végleg lefújva?
– Szeretném alaposan átgondolni. A szüleimnél nyugalom lesz, lesz rá alkalmam.
– Apropó, még nem is említettem, az anyám felhívott, hogy látogassam meg őket Szenteste. Ez a szokásos procedúra, évközben duzzogunk, de végül mindig együtt töltjük a karácsonyt.
– Örömmel hallom – mondta Odette. – Tehát a karácsony-kérdés letudva. S ha holnap nem tisztázódik a probléma a tengeralattjárós ügyben, megtesszük a szükséges lépéseket.
A viharos események sodrása fémjelezte Odette-tel való kapcsolatunkat ezekben a hetekben. Jólesett, hogy ilyen simán tudtam neki hazudni az anyámmal kapcsolatban: ezzel az elejét vettem, hogy aggódni kezdjen, hol és milyen körülmények között töltöm az ünnepeket. El akartam utazni a hegyekbe, kivenni egy aprócska szállodai szobát, és jó sokat vedelni, semmi másra nem lett volna szükségem. Tulajdonképpen hétfő reggelig viszonylag reálisnak tűnt ez a terv.
Hétfő reggel mintha az egész ország lázas várakozással állt volna a fejlemények elébe: a Pommer téren szinte minden járókelő az Új Társadalmat böngészte, amely már címlapon hozta a tengeralattjárós incidens ügyét – az én fényképemmel dekorálva a hírt. Kifutott az arcomból a vér, amikor megláttam a címlapot. A fotó egy jelentéktelen fogadáson készült, ahol Poldauf helyett kellett beugornom, hetekkel korábban, már nem is emlékeztem, miről volt rajta pontosan szó. Természetesen nem kizárólag az én szerepemmel voltak elfoglalva a zsurnaliszták, hanem a Wagner-kormány cáfolhatatlan felelősségével. A kormány el akarta tussolni, hogy kioltotta két ártatlan civil életét, miközben arra egyáltalán semmi szükség nem volt. A kormány hazudott, és ártatlanok vére szárad a lelkén. Az egyik hóhérszerepet rám osztották.
A szolgálati lakásom felé tartottam, amikor belepillantottam a lapba. Nem olvastam végig a cikket, az újságköteget a legközelebbi kukába hajítottam, a mobilomat elnémítottam, és idétlen módon feltűrtem a kabátom gallérját. Az a nevetséges érzés kerített hatalmába, mostantól nincsenek barátaim, és senkiben nem bízhatok. A következő pillanatban arra ocsúdtam, hogy Oskar Brehm háza előtt állok, de azt hirtelen nem tudtam felidézni, vajon megnyomtam-e már a kapucsengőt. Ekkor hirtelen berregni kezdett a zár, belöktem a kaput, s nemsokára ott álltam Oskarék nappalijában.
Oskar, miután beengedett, lehuppant hatalmas, biedermeier-féle karosszékébe, mint egy kedélyes nagypapa. A mellette lévő asztalkán Spinoza Etikájának egy régi, ronggyá olvasott kiadása feküdt.
– Hetedszer vagy nyolcadszor olvasom ezt a könyvet – mondta Oskar, miközben hellyel kínált. – Annyira világos minden, amíg az ember olvassa, mintha összeállna a nagy kirakós játék. Goethét szokták idézni, hogy a zavarodottság ellen mindig az Etikához fordult. De valami mégiscsak hibádzik Spinozában.
– Kevés teret enged az irracionálisnak? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Ezt nem tartanám hibának. Inkább egyes végkövetkeztetéseit, a szeretetről írottakat nem bírom hova tenni. Nem mintha elvi szinten nem tudnék vele egyetérteni a szeretettel kapcsolatban, de valahogy nem illik a képbe a dolog. A szeretetről beszéljen inkább Pál apostol, neki illik. Spinozának kevésbé.
– Spinozának a történelem szükségszerűen kirendelte a „szeretetre méltó filozófus” szerepét.
– Ebben egyet kell értsek Bertrand Russellel, pedig általában nem egyeznek a nézeteink.
– Na de Spinozának mindenről beszélnie kell, mert nem csak szeretetre méltó, de összegző is, komplex világkép megteremtője, nemdebár? Nagyszabású gondolkodó, egy racionális metafizikus!... – Szinte köpködve, fröcskölve fejeztem be, hadonászva, elvörösödött fejjel.
– Látom, nincs jó kedvében – állított le Oskar. Ekkor néztem csak végig rajta. Be volt bugyolálva az egész törzse, ragtapasz díszelgett a homlokán, s az arcát egy, a szivárvány minden színében játszó duzzanat torzította el. Úgy festett, mint egy hadirokkant, mint a háromnapos háború egyetlen valódi áldozata.
– Maga hogy van? – kérdeztem, nem túl nyájasan. – Látom, rosszabbul járt, mint én.
– Nem olyan vészes – legyintett egy félmosoly kíséretében. – Bordatörés, enyhe agyrázkódás. Volt egy kis belső vérzés is, ami miatt bent kellett maradnom, tegnap este engedtek haza. A hivatalba azonban egy ideig valószínűleg nem tudok visszamenni. Legkorábban valamikor februárban. De maga sem úszta meg, ha jól tudom…
– Kisebb zúzódásokkal átvészeltem, szóra sem érdemes.
– Gondolom, maga sem tett feljelentést – somolygott keserűen. – Én nem fordultam a rendőrséghez, nem láttam értelmét. Hivatalból pedig, úgy tűnik, nem kezdenek eljárást.
– Én sem dobtam fel őket. Valóban, nincs értelme. Még akkor sem, ha elkapnák őket. Én valahogy nem szomjazom semmiféle bosszúra.
Oskar feltápászkodott süppedős karosszékéből, és kibotorkált a konyhába; látszott, hogy fáj neki minden mozdulat, én azonban, ahelyett, hogy a segítségére siettem volna, csak néztem utána. Egy narancslével teli kancsóval és két pohárral tért vissza.
– Kér bort, esetleg konyakot?
– Ne fáradjon – csóváltam a fejemet. – Teljesen mindegy, nem segít semmit.
Oskar leült, és a tekintetemet kereste; én az asztalt bámultam, de mivel nem engedett, kénytelen voltam a szemébe nézni.
– Na és a felesége? – kérdeztem, kissé élénkebben.
– Simone ilyenkor a gyógyszertárban van. Igen, néha kifejezetten jól jön, ha az ember felesége gyógyszerész, bár ezek nem a legkellemesebb időszakok.
Bárgyú mosollyal válaszoltam, Simonéről ábrándozva.
– Mondja, Sebastian, hány éves maga? – kérdezte váratlanul Oskar.
– Hogy hány éves vagyok? Hát, talán egynéhány évvel lehetek idősebb magánál… harminchét…
– Harminchét? Ez esetben épp egyidősek vagyunk. Akár évfolyamtársak is lehettünk volna.
– De maga Németországban végezte az egyetemet.
– Bizony, hűtlen voltam a hazához – kuncogott. – De akár tegeződhetnénk is, mit gondol?
– Ez most… – hebegtem. – Persze, végül is…
Koccintottunk a narancslével, és zavartan pislogtunk egymásra. Oskar kikapcsolta olvasólámpáját, félhomály borult a szobára.
– Na és mért épp hozzám jöttél? – kérdezte, már-már kedélyes hangon. Hosszan hallgattunk, nem szóltam semmit. – Nem mintha nem örülnék neki, de azt hiszem, én tudok most a legkevésbé segíteni. Téged Sárkány hozott Poldaufhoz, talán hozzá kellene fordulnod.
– Oskar, Poldauf mindenről tudott. Ha én benne vagyok a szarban, akkor ő ki sem látszik belőle.
– Beszélj Vargával, de azt hiszem, tudom, mit fog mondani. Poldauf nem úszhatja meg, de mégsem kell tartania semmitől. Persze, talán neked sem.
– Ez megnyugtató – nevettem fel, majd megint hosszan, talán több percig hallgattunk. Most vettem csak észre, hogy Oskar olvasóasztalkáján ott feküdtek a mai napilapok is, legfelül az Új Társadalommal.
– Csak sok szerencsét kívánhatok neked – mondta Oskar, megint a régi hűvösségével –, és akkor veled együtt magamnak is kívánom.
Nem búcsúzkodtunk hosszasan, Oskar fel akart kelni a karosszékéből, de mire megtehette volna, már elhagytam a lakást. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL