Egy háborús bűnös története 18/11.

A küldetés sikerrel zajlott, egészen addig a pillanatig, amíg a belügytől visszaérve le nem parkoltunk a Pommer téren, a védelmi minisztérium közvetlen közelében. A tér nagy részét akkorra már kereplőkkel, kürtökkel, transzparensekkel, hangosbeszélőkkel felszerelt tüntetők foglalták el, s egy csoportjuk kiszúrta a kormányjárművet. Alig parkoltunk le, néhány suhanc a közvetlen közelünkbe ért: Oskarnak csak arra maradt ideje, hogy az egyik hirtelen feltűnő biztonsági kezébe nyomja a csomagot, s utasítsa, hogy azonnal menekítse az épületbe. A következő pillanatban már a kezükben volt: három maszkos alak rohanta meg, lefogták, és vonszolni kezdték az épület mentén. Oskar nem kapálózott, hanem kővé meredt, így próbálván ellenállni. Hogy ezután mi történt vele, nem tudtam követni, mert ekkor kirántottak a kocsiból, és rángatni kezdtek. Farsangi álarcokba öltözött, fiatal férfiak voltak, kivehetetlen szavakat kiabáltak közben, és cibáltak maguk után a földön. Pár pillanat múlva erős fájdalmat éreztem az oldalamban; legalább tucatnyi kemény rúgást kaptam, majd néhány találat a fejemet érte. Nem tudtam felmérni, meddig tartott az egész, de valószínűleg csak a támadóink kapkodásának köszönhetően úszhattam meg komolyabb sérülések nélkül. Most már azt sem tudnám biztosan megmondani, képzelődés volt-e, amit a földön hemperegve láttam: egy valaki volt csak, aki nem viselt maszkot, s őbenne Stiegert, az egyik Cogitó-s lumpot véltem felismerni.
A háború ezzel az én számomra véget ért. Este nyolc körül léptem ki a kórházból, a készültségen megdicsérték az „acélos egészségemet”. Odette bejött értem, elkergettük a védelmemre kirendelt katonát, és elindultunk Odette-hez: azt ígérte, ápolni fog. Hamar felfedeztük, hogy követik a kocsinkat, de nem volt mitől tartani, a titkosszolgálat emberei voltak, a tüntetőknek nem voltak ilyen kifinomult módszereik. Odette illatos lakásában bekapcsoltuk a tévét: ekkor már minden híradás arról számolt be, hogy P. hivatalos úton kérte Wagnert és kormányát az Iszap-félszigetről való tárgyalások felújítására, és egy kétoldali szerződés azonnali aláírására. Wagner az ajánlatot egészen rövidke habozás után elfogadta, következhetett az örömujjongás minden oldalon.
– Jobb lesz, ha most egy időre ideköltözöl hozzám – mondta Odette, és én egészen rövidke habozás után elfogadtam az ajánlatot.
Furcsa háború volt, ha tényleg háború volt. Sejteni lehetett, hogy az utórengések még elhúzódnak egy darabig, s hogy a baloldal, amely saját magát is meglepve képes volt feleszmélni hosszú téli álmából, nem hagyja ilyen könnyen elúszni a lehetőséget. Bár a tüntetők már december 17-én este elvonultak, a terek és utcák országszerte kiürültek, a hírportálok ekkor kezdték a leghevesebb hadjáratot a kormány ellen. Bernard semlegessége is áldozatul esett ebben a hadjáratban: este megjelent blogbejegyzéseiben már szinte leplezetlenül a szocdemeknek kampányolt.
Este kilenc után indult az m.-i delegáció P.-be, a néhány perccel korábban még ellenségesnek számító országba. Ekkor a Type-209-esek már útban voltak a támaszpontjuk felé, a lokális szükségállapotot lefújták, a p.-i naszádok kikötöttek. Még aznap késő este sikerült egyezségre jutni a p.-i vezetéssel a vitatott szerződési pontokról, amelyek már évek óta megoldhatatlanoknak tűntek. Nem ütötték még el az éjfélt P. fővárosának díszes tornyaiban az órák, s a két miniszterelnök aláírása már ott díszelgett a kormányközi szerződésen, amely az Iszap-félsziget helyzetét igazságosan és mindkét fél számára kielégítően rendezte. A szerződés kimondta: P. kiüríti a félszigetet, ám m.-i engedéllyel bármikor igénybe veheti a helyi támaszpontot mint haditengerészeti kikötőt.
December 18-án a baloldali média soha nem látott erejű támadásba lendült Wagner ellen, s a lendület még a jobboldali sajtótermékeket is magával ragadta néhány bűvös pillanatra: az Új Társadalom honlapján megjelent néhány, a Wagner-kormány eljárását elmarasztaló szerkesztőségi bejegyzés, bár ezek hamarosan eltűntek a virtuális világ süllyesztőjében. A baloldali lapok mindenesetre nem akarták tudomásul venni, hogy a „háború” véget ért, Wagner elérte a célját, és nem lesz olyan könnyű megtorpedózniuk a kormányt, mint egy nappal ezelőtt gondolták. Lelketlen gyilkos, szégyentelen hazaáruló, háborús uszító, hitlerfajzat, fasiszta szemét, vérdiktátor, gerinctelen patkány – csak néhány azokból a szitkokból, amelyek korlátlan mennyiségben zúdultak aznap a miniszterelnök fejére. Ő azonban bölcsen visszavonult, megvárva, hogy lenyugodjanak a kedélyek, s újra felülkerekedjen az m.-iek belátó józansága.
December 19-én reggel a főváros és az ország mintha súlyos részegségből ébredt volna. Bágyadt másnapossággal indult be a szokásos hétköznapi élet; egy hirtelen jött hidegfront rapid lehűlést hozott, reggelre minden csikorgott a fagytól. Odette reggel munkába menet aggódó tekintettel pillantott rám vissza a hálószobaajtóból. A lakása nem volt túl messze az én szolgálati lakásomtól, miután elment, feltápászkodtam, s bár sajgott még az oldalam, elég erősnek éreztem magam egy kis egészségügyi sétához a szabadban. A járókelők odalent az utcán kabátgallérjuk mögé rejtőzve osontak egyik épülettől a másikig, egyik metrólejárótól a másikig, vagy az újságosstandok körül toporzékoltak, lehetőleg kerülve a feltűnést. Az újságok már nem foglalkoztak címlapon a „háromnapos háborúval”, az MNW körüli helyzet került előtérbe. A kommentárok hangvétele is alaposan megváltozott, mintha mindenki most ment volna keresztül a józanodás kellemetlen, lelkiismeret-furdalással terhes folyamatán. Tettem egy kört a belváros felé, s pont azt láttam, amire az eddigiek alapján számítottam: a tereket és utcákat gondosan feltakarították, nem maradt semmi nyoma az előző napok már-már polgárháborús viszonyainak. A város csendesebb lett, a zajok tompábbak, még az iskolaudvarokon játszó kisgyerekek is jámborabbnak tűntek: mintha valami nagy közös bűntudat nyomasztana mindenkit. Nem volt kedvem senkihez szólni, egy idegen utca idegen kávéházába vettem be magam, és zöld teát iszogattam egész kora délutánig.
A következő nap ugyanígy indult, s bár nyugtalan voltam a „háromnapos” utáni gyanúsan csendes enyhülés kezdete óta, nem sejthettem, hogy épp most kezdődik az egész rémálom. Miután megvettem a szokásos lapokat – mióta a minisztériumhoz kerültem, az Új Társadalmon és a Cogitón kívül még három-négy napilapot böngésztem át minden reggel –, a szolgálati lakásom felé vettem az irányt. Szombat volt, de Odette-nek be kellett mennie az irodájába, befejezni egy napok óta húzódó jelentését, utána pedig találkozót beszélt meg egy barátnőjével. Miután bevásároltam újságokból, kerestem egy elhagyatott kávéházi zugot egy jellegtelen, félreeső utcában, ahol zavartalanul átolvashattam a lapokat. Az Új Társadalom egyik belső oldalán akadtam rá a kis híradásra, amely a Visszaélés a védelmi minisztériumnál cím alatt jelent meg, a végén v. d. szignóval. A rövid cikkecske arról tudósított, hogy egy, a tengeralattjáró-támaszpontnál november 3-án történt incidens során valószínűleg visszaélésre került sor a minisztérium részéről, aminek következtében két polgári személy életét vesztette. A minisztérium hadműveleti terve Poldauf miniszter jogtanácsosa, Sebastian Weber vezetése alatt került kidolgozásra. Ennyi volt nagyjából, a miniszterén kívül egyedül az én nevemet említette konkrétan, félreérthetetlenül a szöveg. Tulajdonképpen jelentéktelen kis cikkecske volt, de több dolog nyugtalanított rajta: mért veszik ezt elő épp most, mi az, hogy visszaélés, mért két halottról írnak, kit takar a v. d. szignó? Tulajdonképpen csak a legutolsó kérdése tudtam választ adni magamnak: Vladimir Daniel keze lehet a dologban, és ezúttal még csak nem is szándékozik túlságosan titkolni a szerepét. A többi kérdés azonban volt annyira idegesítő, hogy azonnal hívjam miattuk Sárkányt.
– Olvastam – bökte ki Sárkány a kérdésemre nyersen. – Mi a gond vele? Nincs benne semmi új.
– Ennek a cikknek a szerzője kompromittálni akarja a minisztériumot és engem – magyaráztam tagoltan Sárkánynak. – Ráadásul csúsztat.
– Szerintem ez egy semmiség, nem értem, hogy akadhatsz fenn egy ilyenen. A helyedben inkább síelni mennék most vagy a barátnőmmel hetyegnék.
– A miniszter úr tud a dologról?
– A miniszter urat rendszeresen tájékoztatják a sajtóhírekről, biztos vagyok benne, hogy ez sem maradt ki. Ha vészesnek találná a helyzetet, nekem már szólt volna.
– Tudom, hogy ez abszurd, de talán oda lehetne szólni az Új Társadalom szerkesztőségének. Hogy fogják vissza magukat kissé. Vagy adjanak magyarázatot.
– Ne hülyéskedj, Sebastian – tiltakozott Sárkány. – Ez egy demokratikus ország, nem diktálhatunk a sajtónak. Wagner nem helyeselné. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL