Egy háborús bűnös története 18/10.

Nem stimmelt sem a „háromnapos”, sem a „háború”. Akárhonnan néztem, nem bírtam megfejteni, hova sikkadt el a harmadik nap: december 16-án indult a hadművelet, s 17-én este már tárgyalóasztal mögé ültek a felek. Lehet, hogy a 18-án még tomboló sajtóháború jelentette a zsurnaliszták számára a harmadik napot: ezen a napon tetőzött a baloldali kormányellenes médiahadjárat a konfliktus kapcsán, bár inkább csak a cikkek mennyiségét, mintsem minőségét illetően. Ami pedig a „háborút” illeti: a konfliktus nem követelt sem halálos áldozatot, sem személyi sérüléseket, még csak anyagi károk sem keletkeztek, hiszen az m.-i kormány azelőtt leállította a hadműveletet, mielőtt az valóban elkezdődhetett volna. Wagner sokat szapulta a sajtót a „kártevő hozzáállása”, „meggondolatlan retorikája”, a „felelőtlen népbutítás” miatt: nem akarta elfogadni, hogy „háborúról” beszéljenek, mindvégig kitartott mellette, hogy teljesen tiszta „visszavétel” zajlik, és szó sincs valódi hadiállapotról, a szó klasszikus értelmében.
December 15-én még egyáltalán nem festett úgy, hogy a helyzet elmérgesedne. Napközben légitársaságok honlapjait böngészgettem, azt tervezgetve, hogy Odette-et meglepem egy párizsi kirándulással. Jobb karácsonyi ajándék nem jutott eszembe, s már elképzeltem, ahogy elviszem őt az egyik kedvenc helyemre, a St. Sulpice-templomhoz, amely ott van nem messze a Luxembourg-kerttől, s amely impozáns ugyan, de egyúttal puritán is, és általában nem turistákkal zsúfolt, pedig nem kisebb művész, mint Delacroix dekorálta a belsejét. A katedrálisban majd soká nézhetem Odette-et, ahogy félig lehunyt szemmel imádkozik az egyik széken, tudomást sem véve rólam; rajtunk kívül csak egyetlen öreg, pocakos francia üldögél a templom félhomályában, és hajtogat valamit magában, de nem túl hangosan, tekintettel a lépten-nyomon felbukkanó Merci de respecter la silence feliratra. Ha pedig megunom a templom nehéz tömjénszagát, kiballagok a térre, majd tovább, a Luxembourg-kert felé, s a pajkos sapkákba és színes csizmákba öltözött indiai és fekete lányokat fürkészve csodálom a multikulturalizmus nagyszerűségét. Mindezen ábrándokat kíméletlenül szétzúzta Varga telefonja: utasított, hogy azonnal jelenjek meg nála.
Varga ekkor már nyíltan beszélt a P.-vel szembeni fegyveres konfliktusról. Azt mondta, fel kell készülnünk a legszélsőségesebb eshetőségekre is, nevezetesen, hogy komolyabb áldozatok árán tudjuk csak visszaszerezni a jogos tulajdonunknak számító Iszap-félszigetet.
Wagner alaposan mérlegelte a körülményeket, és nem tétovázott: az állambiztonsági törvény alapján összehívott Állambiztonsági Tanács december 16-án kiadott rendeletében kimondta, hogy az Iszap-félsziget rendezetlen státusa olyannyira veszélyezteti az állam biztonságát, hogy a kormány kénytelen a térségben lokális szükségállapotot elrendelni, és fegyveres erők bevetésével stabilizálni a helyzetet. Az Állambiztonsági Tanács, az élén a miniszterelnökkel, délelőtt 11.30-kor kiadta az utasítást a két Type–209-es tengeralattjáró elindítására az Iszap-félsziget felé.
Az Állambiztonsági Tanács a mi minisztériumunkban ülésezett, de szigorúan zárt ajtók mögött. Miro Steinnek sikerült egy percre besurrannia az ülésére, Varga kért tőle bizonyos adatokat, a legújabb sajtóhírekhez. Mikor kijött, azt mesélte, a terem Wagner szenvedélyes előadásától visszhangzik, Poldauf meg közben sárkányokat rajzolgat a jegyzettömbjébe, félig-meddig szunyókálva.
A közvélemény meglehetősen nyugodtan fogadta a hírt, mintha már várták volna. Az emberek a kéthetes hidegháború egyenes következményének vélhették a történteket, s nem háborogtak ellenük. Nem volt semmiféle lelkes örömhullám sem, inkább csak a helyzet higgadt tudomásulvétele. Az idegek a második napon kezdtek megfeszülni, amikor megérkeztek a hírek, hogy P. hadihajókat vonultatott fel az Iszap-félsziget körül. A két ország egységei farkasszemet néztek egymással. A Type–209-esek, amelyeknek a legénységét ezúttal szigorúan megválogatták, tulajdonképpen bármelyik pillanatban tüzet nyithattak volna a p.-i naszádokra, sokan „isteni csodát” emlegettek ezen a második napon, hogy nem került sor tűzharcra. Ekkor történt az a meglepő fordulat, amelyet a Cogito és főszerkesztője, Bernard Dörner produkált: a Cogito december 17-én különszámmal jelent meg, amelyet teljes egészében a „háborúnak” szentelt. Ezen a napon már a jobboldali sajtó is elkezdte használni a „háború” kifejezést, annak ellenére, hogy Wagner számtalanszor kihangsúlyozta televíziós szereplései során: nem beszélhetünk háborúról, hiszen M. csak saját földjére készül bevonulni, összhangban a nemzetközi joggal és a második világháború utáni rendezés szabályaival. Nem nevezhetjük agresszornak azt az államot, amely saját jogos tulajdonát akarja birtokába venni. Mindezeket szépen lehozta a sajtó, jobb- és baloldalon egyaránt, de ez nem akadályozta meg abban a szenvedélyes médiahuszárokat, hogy egyre bátrabban beszéljenek háborúról. Bernard mindenesetre semmiképpen nem volt zsurnálripacskodással vádolható; bár a hatásvadász megoldásokat ő sem vetette el teljes egészében, ez most abszolút belefért a játszmába. A Cogito rendkívüli számának címlapját egyetlen nagy, sötét felkiáltójel foglalta el, amely szárának közepén egy kis ablakban helyezték el Bernard rövid, lényegre törő vezércikkét:

Túl minden határon

Hallatlan botrány zajlik a szemünk előtt: az m.-i kormány minden írott és íratlan, jogi és morális szabályt felrúgva fegyveres támadást intézett egy szomszédos ország ellen, amely ezt a támadást semmivel sem provokálta ki. A második világháború óta nem volt ilyesmire példa ebben a térségben. M. felelős kormánya egy sötét korba rántotta vissza az országot ezzel a tettével, figyelmen kívül hagyva annak beláthatatlan következményeit. Lapunk szerkesztősége egyetlen dolgot tehet: minden olvasója, minden értelmes m.-i állampolgár és minden békeszerető ember nevében a leghatározottabban követeli August Wagner miniszterelnöktől és kormányától, hogy azonnali hatállyal, még mielőtt véráldozatokkal járó összecsapásra kerülhetne sor, állítsa le a hadműveleteket, és újítsa fel a tárgyalásokat a p.-i kormánnyal. Amennyiben ezt August Wagner miniszterelnök és kormánya nem cselekszi meg, az m.-i népen lesz a sor, hogy demokratikus alkotmányunk értelmében fellépjen ez ellen a bűnöző kormány ellen, és megakadályozza elvetemült tervének végrehajtását. Ha a kormány nem tér jobb belátásra, el kell söpörni!

Megrázó pillanat volt: Bernard egyik pillanatról a másikra felvállalta az ellenzéki vezér szerepét, kisegítve a helyzettel mit kezdeni nem tudó baloldalt. A legkülönösebb azonban az volt az egészben, hogy Bernard vélhetően mindenféle számítás és haszonlesési szándék nélkül tette, amit tett, egy az egyben nekirontva a hatalma csúcsán álló, a lakosság túlnyomó többségének stabil támogatását élvező kereszténydemokratáknak, ami nem volt éppenséggel minden kockázat nélküli vállalkozás. Bernard most kissé a Montaigne-féle történet meztelen fickójára emlékeztetett, ahogy tetőtől talpig csupaszon állt ki a fogvacogtató, fegyverek fémje hűtötte zimankóba.
Bernard cikke valódi országos összefogást eredményezett: liberálisok, anarchisták, zöldek, pacifisták, feministák és a legkülönfélébb gittegyletek karoltak egymásba, követelve, hogy azonnal vessünk véget ennek a csúnya háborúnak. Nem vették észre, hogy tulajdonképpen ők csinálnak az egészből háborút: december 17-én, amikor a kormányellenes kampány villámgyorsan, minden Schlieffen-tervet megszégyenítő sebességgel összeverbuválódott és akcióba lépett, még egyetlen lövés sem dördült el, csupán néhány hadihajó kószált a Balti-tenger fagyos vizén, illetve a felszíne alatt. Sorra jelentek meg a háborúellenes rendkívüli lapok, a legkisebb falvaktól egészen B.-ig békepárti happeningek sorát jelentették be, délutánra megteltek a terek és az utcák pacifistákkal, akik nagy része meg volt róla győződve, hogy odakint a fronton már egymást kaszabolják a katonák. A tetszhalott kommunisták elképesztő erőbedobással szálltak be a buliba, kora délutánra sikerült B. jelentős részét – többek közt a Pommer teret – lángoló vörösbe öltöztetniük. Soha nem tapasztalt forrongás lett úrrá az egyébként jámbor m.-ieken, akik olyan békésen viselték a pénzügyi válság beütését, majd olyan lelkesen támogatták Wagner P. elleni hidegháborúját, s egyáltalán nem háborodtak fel a hadműveletek elindításán egy nappal korábban. Bernardnak valahogy sikerült csodát tennie velük. A legnagyobb rendezvényeken ő lépett fel vezérszónokként, az ő cikkéből vett idézetek szerepeltek a transzparenseken, az ő nevével voltak tele a hírportálok és a hírtévék. Még a CNN-be és a BBC-be is Bernard révén kerültek be az m.-i események.
Wagner nem szándékozott meghátrálni, bár ekkor senki nem tudta igazán, mit akar elérni ezzel az egésszel, s mit tesz, ha P. hajlandó belemenni egy fegyveres összetűzésbe. Igazából olyan gyorsan zajlottak az események, hogy senkinek nem volt nagyon ideje megtippelni, mi következik, mert mire megtehette volna, a valóság megelőzte. (Folytatjuk)

SAMUEL  BABBEL