Egy félkerek évforduló

„Felforgató” politikai-társadalmi téziseinek ereje nem hűvös rendszerszintű analízisben rejlett, hanem az akkori vaskalapos kommunista pártállami rendszerrel, a dogmatikus Novotný-érával való szakítás gesztusában. A megújhodási folyamat központi alakja a CSKP KB új főtitkára, Alexander Dubček volt – mígnem a nyárba hajlott Prágai Tavasznak a Szovjetunió és négy szatellitállama augusztusi katonai inváziója vetett durván véget. A jelenkor egyik szlovákiai dilemmája, hogy annak méltóságán kezeljük-e, vagy inkább szeretnénk feledni hagyni a szabadság gondolata akkori össztársadalmi megjelenésének történelmi szerepét? E határozatlanság valóságával Bukovszky László történészt szembesítettük.

A Prágai Tavasz az 1948-as kommunista hatalomátvétel utáni Csehszlovákia történetének első igazi törésvonala. Ön szerint a mai nemzedéknek tudnia kell árnyaltan gondolkodni a történelmi kérdésekről? És ha igen, úgy a köztudatból kikopni látszó Prágai Tavaszról is?

1948 februárja után a hazai kommunista rendszert több törésvonal is megérintette, hol komolyabban, hol kevésbé jelentősen. De az biztos, hogy Csehszlovákiában 1968 a pártállam képét mind a kelet-európai blokkon belül, mind azon kívül teljesen más fénybe helyezte. Persze, a Prágai Tavasz a vasfüggöny mögé zárt hazai társadalomra szintén számottevő hatással volt. A mai generáció számára azonban 1968 kevésbé jelent meghatározó társadalomtörténeti tényezőt. Szemben azokkal, akik e bátor eseménysorozatot személyesen élték meg, mivel az új, az 1989 utáni demokratikus rendszer nem kereste, történelmileg nem is kereshette a saját igazát és legitimitását a ’68-as gyökerekben. Bár ez nem zárja ki azt, hogy nem annak összefüggéseiben kéne látni a múlt és jelen eseményeit. Már csak azért is, mert a múlt leegyszerűsített magyarázata eltorzítja a társadalmat.

A történészt izgatja, hogy az emlékezet végül is mihez kezd nálunk az 1968 kínálta históriai tapasztalatokkal?

Természetesen izgat, noha csekélyebb mértékben foglalkoztat. Ez annak ellenére igaz, hogy 1968 társadalmi-politikai eseményeinek történelmi emlékezetét, annak időbeli közelsége révén, viszonylag könnyű kutatni. A téma hivatalos emlékezete lényegében három sarokpont köré épül: Alexander Dubček szerepére; a Varsói Szerződés néphadseregeinek fegyveres inváziójára, tehát a reformfolyamat elfojtására és az idegen katonai beavatkozás okozta emberi áldozatokra; valamint a szigorú visszarendeződésre, azaz a husáki normalizációra. A szlovákiai magyarság szempontjából pedig arra a széles körben nyilvánvaló vélekedésre, hogy 1968 az itteni magyarság közjogi kérdéseinek teljes rendezésére adott alkalmat.

Nyilván zavaró, hogy a napi politika jobbára elhallgatja, más esetben kénye-kedve szerint értelmezi 1968 reális eseményeit. Ez is a történelmi emlékezetvesztéshez vezethet?

Részben tényleg így van. De ennek talán megvan a maga logikája, mert a hazai politikai elit 1990-től itt egy demokratikus társadalmat épít, amit elvonatkoztat – helyesen – a kommunista múlt egészétől. A szlovák törvényhozás már 1996-ban kimondta a kommunista rendszer erkölcstelenségét és jogtalanságát. A Prágai Tavasz kapcsán így csak Dubček több kérdést is fölvető személye, illetve a Varsói Szerződés tagállamai katonai beavatkozásának ténye és annak következményei élnek az általános emlékezetben. Az viszont, hogy eköré a politika aktuális hazai vagy éppenséggel világpolitikai narratívákat fűz, már kissé tolakodó fabuláció.

Talán azért beszélünk róla eme félkerek évforduló kapcsán is keveset, mert ’68 ugyan határozott reformfolyamat volt, de a belső megújulás kovásza mégiscsak a dicstelen kommunista párt?

Igen, ez a „titok” nyitja. Mostanában talán már kevesen tudják, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja az 1960-ban elfogadott alkotmányban kimondta: az országban győzött a szocializmus, és Novotnýék a párt vezető szerepét is kőbe vésték. Azon párt egyeduralmát tehát, amely ugyanegy ideológiai alapon állt, mint már a II. világháború után és a hírhedt 1950-es években is. Ezzel egyidejűleg viszont itt megindult egy desztalinizációs folyamat, aminek köszönhetően elkezdődött egy óvatos társadalmi nyitás. Persze, az adott szigorú ideológiai keretek között. Ennek révén például az 1963-ban létrehozott „Kolder-bizottság” megkérdőjelezte az úgynevezett „szocialista törvényesség” elvének alkalmazását az azt megelőző esztendőkben. A kommunista párt szlovák szervezetének élén megjelent Alexander Dubček, mígnem 1966-ban a XIII. pártkongresszus határozatban is kimondta a rendszer bizonyos fokú gazdasági és társadalmi reformjának fontosságát. Ám bárhogyan csűrjük-csavarjuk is, a Prágai Tavasz vezérfonala mégiscsak egy totalitárius rendszer állampártjának belső megújulása volt.

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után húsz évvel az emberek először tudatosították spontán és országos szinten, hogy miben nem akarnak élni?

Így ez a felvetés nem állja meg a helyét, hiszen a kommunista párt 1960-ban bebetonozta a hatalmát. Egy plurális és demokratikus rendszer esélye tehát 1968-ban egyenlő volt a nullával. És Dubček sem akart kiválni a szocialista táborból. Ezt eleve lehetetlenné tette az 1945-ben kialakult geopolitikai helyzet és Moszkva befolyása. Illetve a társadalmi erő reális hiánya. A kemény kommunista rendszer a hazai politikai ellenzék képviselőit elűzte, vagy teljesen ellehetetlenítette, börtönbe zárta. A csehszlovákiai társadalom abszolút többsége a Prágai Tavasz hónapjaiban is elsősorban a kommunista rendszeren belül akart jobb körülmények között élni, és közéletileg szabadabban lélegezni. 1968-ban Csehszlovákiában merőben más volt a helyzet, mint 1956-ban Magyarországon, ahol Nagy Imréék az ottani események sodrásában bejelentették a Varsói Szerződésből való kilépést, és felvetették a szabad, demokratikus választások lehetőségét.

Dubček ráébredt, hogy minél érettebb egy politikai kurzus élén álló párt, annál kevésbé hangsúlyozza saját kizárólagos igazát?

Igen, bár ez a hatalmi gőg a kommunista rendszer „logikus” velejárója volt. A kurzust hol erőteljesen, hol enyhébben, de mindig Moszkva szabta meg. A sztálini típusú diktatúrát felváltotta egy enyhébb hruscsovi éra, amikor a párt már szembe mert nézni önmagával, és bizonyos fokig önkritikát is gyakorolt. Hangsúlyozom: a párt önmagával szemben gyakorolt önkritikát, és a párt nem magát a hibás rendszer létjogosultságát kérdőjelezte meg. Dubčeknek valójában nem kellett a saját kizárólagos igazát hangsúlyoznia, hiszen a párt vezető szerepét az alkotmány is rögzítette. Ő a párt és államfő Antonín Novotný dogmatikus elveivel szemben alakított ki egy „emberarcú” alternatívát – a kommunista párton és a társadalmon belül. Persze, jelentős társadalmi-politikai erjedést okozva, ami nagy energiákat mozgatott meg.

Újságírói túlzás fölvetni, hogy ’68-ban történelmileg az is fölmerült-e, mely szerint Csehszlovákia a demokratikus Európához kíván tartozni?

Szerintem ez több mint túlzás. A vasfüggöny mögött puszta naivitás volt egy nyugat-európai demokratikus rendszer mintájáról ábrándozni. Még akkor is, ha például a párton belül voltak néhányan, akik akár az olasz vagy a francia baloldallal szimpatizáltak. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy még maga Dubček sem ábrándozott a szovjetekkel való szakításról. Az viszont nem zárható ki, hogy a pártonkívüli fi atal értelmiségiek között akár meg is fogalmazódhatott ilyen ábránd. Azonban határozottan ki kell jelenteni, hogy a korabeli szocialista Csehszlovákiában erre még a legkisebb társadalmi esély sem mutatkozott.

Az akkori tények összefüggéseit nézve miért nem mindegy, hogy a több mint féléves élénk reformidőszak, illetve az azt követő Husák-éra retorziói hogyan jelennek meg az egykori Csehszlovákia történelmében?

Már csak azért sem, mert ez is szerves része az ország huszadik századi múltjának. Hatvannyolc a társadalmi eufóriájával, illetve az azt követő kiábrándító valóságával és megtorlásaival. Ez utóbbi elsősorban a párton belüli retorziókban nyilvánult meg, de nyomasztóan megjelent a pártonkívüli aktivistákkal, a másként gondolkodókkal szemben is. A kommunista pártból több tízezer tag kizárása, az úgynevezett „jobboldali opportunisták” egzisztenciális ellehetetlenítése és az emigrációt választó csaknem százezer polgár döntése máig igazolja a kommunista hatalom igazi arcát.

Viszont a Prágai Tavasz időközében végre meglendült az állni látszó idő, kinyílt a bezártság, és az erőszakos pártakarattól eltérő társadalmi nézetek kerültek a nyilvánosság elé. Tekinthető ez a néhány felszabadultabb hónap – történelmileg – akár a ’89-es rendszerváltás csírájának?

Árnyaltan gondolkodva érvényes lehet ez a megállapítás. Hiszen a husáki normalizáció ’68 utáni kirekesztettjeinek egyes tagjai a hetvenes években – más ellenzékiekkel közösen – egy olyan belső kohéziót alakítottak ki, amely főként a Charta 77 létrejöttében kapott formát. A hosszas normalizáció idején a hazai ellenzék képviselői – köztük a szlovákiai magyarok közül is jó néhányan – ráébredtek, hogy a dubčeki út mégsem járható. Közismert, hogy a 80-as években épp e személyek voltak hatással a hazai társadalmi folyamatokra, ami elvezet egészen 1989-ig.

Mit jelentett, mit hozott 1968 januárjának egy-másfél évig tartó társadalompolitikai fellazulása a csehszlovákiai magyarságnak?

E rövid időszaknak óriási hozadéka volt a hazai magyarság számára. Sajnos, ezzel a mai napig sem vagyunk teljesen tisztában. A hatvanas évek elején tapasztalt pozitív változásokból kiindulva – húsz évvel a hontalanság időszaka után – a magyar kisebbség tagjai először és felelős hozzáállással voltak képesek felvetni jogos sérelmeinket. Gondoljunk csak a Csemadok március 12-ei javaslatára a nemzetiségi kérdés átfogó megoldásáról és a kassai kormányprogram következményeire utaló javaslataira, vagy azokra az alulról érkező kezdeményezésekre, amelyek a pártállam hibás nemzetiségi kultúrpolitikájával mentek szembe. Különösen látványos eredményeket ért el a hazai magyar klubmozgalom. A kisebbségi lét egy kivételes időszaka volt ez; még akkor is, ha mindez többségében a pártállam égisze alatt zajlott.

Ha úgy tetszik, a felvidéki magyarság körében azonban máig elmaszatoltak 1968-nak ezen törekvései. Miért ez a kibeszéletlenség, ha – polgári öntudattal – a jogfosztottság évei óta akkor fogalmaztuk meg először világosan az igényeinket?

Ez szintén összetett kérdés, mert sem a rendszerváltó, sem a későbbi hazai magyar politikai elit nem akart, nem is akarhatott visszatérni 1968-hoz. Sőt, még abból meríteni sem, mert azt tehernek látta. Az egyszerűen nem illett bele a demokratizációs folyamatba. A „hatvannyolcasok”, kevés kivétellel, akkorra kikoptak a politikai életből, vagy ha ott maradtak is, részben hiteltelenné váltak, hiszen legitimitásukat a kommunizmus idején betöltött közéleti szerepükre építették. Ám hogy mégse lássunk ennyire borúsan, a közelmúltban néhány hasznos forráskiadvány és tudományos munka is született már ebben a témában.

Tény, hogy ötvenöt év elteltével a Prágai Tavaszra lehet legyinteni, lehet játszogatni vele, lehet róla sok mindent gondolni; mégis miért hiba, ha a jelentősége eltűnik az általános köztudatból?

Hogy ’68 emléke eltűnik a történelmi emlékezetből, így azért mégsem igaz, hiszen a politika mindig megtalálja benne az éppen aktuális kapaszkodóját. Számomra inkább az a kiábrándító, hogy a már akkor megfogalmazott kisebbségi igényekhez még csak az emlékezet szintjén sem térünk vissza. Pedig egy határozott részüket a jelen plurális demokráciája sem tudta megoldani. Vagy éppenséggel nem is akar róluk tudomást venni.