Egy balul sikerült társadalmi kísérlet - A száraz Amerika

A modern értelemben vett alkoholizmus és az alkoholizmus elleni harc fogalma az ipari forradalommal és a fokozódó városiasodással együtt született meg. Míg a falusi ivóban részegen duhajkodó legények legfeljebb helyben izgatták fel a kedélyeket, a nagy ipari központok utcáin alkoholmámorban fetrengő nincstelen tömegek – és persze az erre épülő bűnözés – riasztó képe össztársadalmi problémaként merült fel. Londonban már a 18. században rendeletekkel korlátozták a gin árusítását, Magyarországon a kérdés komolyabban a reformkor idején bukkant fel először. Talán azért is, mert a „hagyományos” bor- és sörfogyasztás mellett ekkoriban jelent meg tájainkon az ipari léptékű szeszfőzés, magasabb szintre emelve nemcsak az alkoholfokot, hanem a társadalmi-gazdasági hatásokat is.

Kenyeret vagy sört?

Az USA-ban az alkohol elleni küzdelmet elsőként a protestáns egyházak karolták fel, majd a 19. század második felében sorra alakultak a különböző ligák, amelyek a társadalmi reformokért folytatott harcok egyik nagy színterét éppen a szesztilalom bevezetésében látták. Újabb lendületet kapott az ügy, amikor csatasorba álltak a formálódó női szervezetek is – egyes józan, jó keresztény asszonyok odáig mentek, hogy végiglátogatták a „csak uraknak” fenntartott szalonokat, és zsoltárokat énekelve, kegyes intelemként összetörtek néhány palackot. A retorika a politikai-vallási meggyőződés szerint módosulhatott: egyesek az alkoholt tették felelőssé a szegénységért, a gyakori munkabalesetekért, a bevándorlók gettóiban uralkodó áldatlan állapotokért, mások főleg a családok széthullását írták a rovására, de az érvek között rendre felmerült a bűnözés, a politikai korrupció is.

Miután 1917-ben az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, a vita újabb, emocionális és nacionalista színekkel gazdagodott: nemcsak az vált gyakran hangoztatott argumentummá, mennyire erkölcstelen abból a gabonából alkoholt főzni, ami egyébként a fronton harcoló katonák és az éhező európai lakosság mindennapi kenyerét jelentené, hanem az is, hogy az italozás hazafiatlan cselekedet, hiszen a sör- és szeszfőzdék nagyobb része az ellenség (pontosabban: német nevű egyének) kezében van.

Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a háború végére az addigra az államok felében helyi szintű korlátozásokat már kiharcoló „szárazok” a szövetségi törvényhozásban is döntő befolyásra tettek szert. A szenátus 1919 januárjában előbb a prohibíciót kimondó 18. alkotmánykiegészítést fogadta el, majd októberben rábólintott az ún. Volstead-törvényre, amely pontosította a korlátozás mibenlétét. Ilyen értelemben aztán a szesztilalom 1920 januárjában lépett érvénybe.

Kiskapuk és kreativitás

Már ahol és már ahogy érvénybe lépett – mert az alkoholtilalom mást jelentett az ország különböző részein. A törvény végrehajtása részben szövetségi, részben tagállami hatáskörbe került, és akadt olyan állam (pl. Maryland), ahol a vonatkozó rendeletek elfogadására 1933-ig, vagyis a 18. kiegészítés hatályon kívül helyezéséig sem került sor. Ott, ahol a szabályozás követte a papírformát, még mindig kérdés volt, hogy megvan-e a szándék a kikényszerítésére. Ha pedig megvolt a szándék és akarat, még mindig megtörténhetett, hogy némi kenőpénz fejében a hatóságok inkább félrenéztek, egyenesen töröltek a térképről bizonyos zónákat.

A Volstead-törvény a 0,5%-nál magasabb alkoholtartalmú italok – tehát az égetett szesz mellett a bor és a sör – előállítását, értékesítését és behozatalát tiltotta meg. Nem rendelkezett viszont a fogyasztásról, így aztán érthető, hogy aki csak tehette, az utolsó pillanatban még komoly készleteket halmozott fel. A szövetségi ügynökök, rendőrök nem tarthattak házkutatást magáncélú ingatlanokban, hacsak nem merült fel az alapos gyanú, hogy ott illegális előállítás vagy kereskedelem folyik.

Mivel a törvény kitért a kivételekre is – egyházi, gyógyászati, ipari célokra lehetővé tette az alkohol előállítását, árusítását –, talán mondanunk sem kell, hogy sokszorosára emelkedett a gyógyszerészek forgalma, a vallásos buzgalmukban megerősödők száma. Jóval szomorúbb adalék, hogy az egyébként szándékosan szennyezett, emberi fogyasztásra alkalmatlan ipari szeszből ilyen-olyan módon kotyvasztott italok alsó hangon is legalább 10 000 halálesethez vezettek, további 50 000 esetben pedig részleges bénulást okoztak.
Hiába felügyelte 3000 szövetségi ügynök a kanadai és a mexikói határt (és részben a belső mozgást), a hazai pancsolás mellett a szeszcsempészet is vagyonokat jövedelmező iparággá vált, és az olyan északi nagyvárosokat, mint Detroit vagy Chicago, eluralta a szervezett bűnözés.

Gyorsan jött vagyonok

A területi és nemzeti alapon szerveződő gangek korábban sem voltak ismeretlenek az amerikai nagyvárosokban, de nagyrészt megmaradtak a saját közegükben. A szesztilalom viszont szélesre tárta előttük a kaput: az alkoholcsempészetből és -kereskedelemből gyorsan, könnyen jött pénzből egyszerre volt megvásárolható a végrehajtó emberek hűsége és hallgatása, a rendőrök barátsága, a politikai kapcsolat, nem mellesleg pedig az ügyes, nyakkendős szakértői háttér, amely jogi és számviteli ügyekben is képes volt tisztára mosni a megbízót. A korszak emblematikus figurája, Al Capone, Chicago ura ugyan 1931-ben egy adócsalási ügyben bukkott el, de „kollégái” – és még inkább utódai – közül nem egy tanult a hibájából. Aki a kölcsönös leszámolások során megtartotta a fejét, az igyekezett megtartani a pénzét is, és 1933 után már legális üzletek mögött meghúzódva irányította a biznisz továbbra sem nyilvános részét.

Ez a biznisz pedig jóval nagyobbnak és fenntarthatóbbnak bizonyult pusztán az alkoholnál. A korábban szabályozott és ellenőrzött körülmények között működő italmérések 1920-tól nagyjából az „innentől minden mindegy” vezérelv mentén nyitottak ki titkos helyeken. Míg korábban a tulajnak érdekében állt, hogy tiltott szerencsejáték vagy prostitúció miatt ne legyen vegzálható, az illegalitás pillanatok alatt elmosta a gátakat. A korábban utcákon grasszáló „dolgozó lányok” megjelentek a bárpult és az asztalok mellett, ahol egy-egy pókerjátszmában nagy pénzek cseréltek gazdát, és ha ez sem lett volna elég kísértés, izgalom, akkor valakinél általában akadt egy kis narkotikum, marihuána vagy hasis. A drogok éppen ebben az időben, új jelenségként bukkantak fel az amerikaiak életében. Aki pedig uralta – vagy védelmi pénzért biztosította – a helyszíneket, az a markában tudta az üzlet minden leágazását.

Becslések szerint az USA északkeleti zónájában a 20-as évek végén legalább 200 000 illegális, a korabeli szlengben suttogónak nevezett italmérés működött (a nyomortanyák pincéjében megnyitott szűkös késdobálóktól kezdve az elegáns, dzsessztől hangos klubokig). A Bernstein testvérek által uralt Detroitban 15 000 különböző hely várta a betérőket, New Yorkban – ahol Dutch Schultz, Arnold Rothstein, Lucky Luciano, Frank Costello és Vito Genovese tartozott a korszak nagymenői közé – egyenesen 100 ezer kocsmáról, szalonról regélnek.

Szükség van egy italra

A tilalom hívei egy tisztább erkölcsű, értékrendjében megerősödött Amerikát vizionáltak, közben pedig viharos változások forgatagában találták magukat. Vidéken, a Bibliaövezetben viszonylag erős támogatást élvezett a prohibíció, de a nagyvárosokban egyfajta közös generációs élménnyé vált a kijátszása, a szabályszegő lázadás, és nem csak a férfiak körében. 1920 nemcsak a szesztilalom beköszöntének éve, hanem a női választójog kivívásáé is. A politikai emancipáció pedig gyorsan a társadalmi normák fellazulásához vezetett: nők tömegei jelentek meg rövid frizurával, rövid ruhában, rúzsosan egyebek mellett olyan szórakozóhelyeken, ahova korábban be nem tették (be nem tehették) volna a lábukat. Részben ennek volt köszönhető egy korábban gyakorlatilag ismeretlen műfaj, a koktél megszületése – persze az sem volt mellékes tényező, hogy egy esetleges razzia esetén a teáscsészéből szürcsölt színes kevert italokat lazán gyümölcslének lehetett nevezni.

Nagyjából egy évtized alatt világossá vált, hogy az alkoholtilalom megbukott. A nyilvánvaló tények – a szervezett bűnözés térhódítása, az erőszakos bűncselekmények számának növekedése, a szembeötlő korrupció – mellett a beköszöntő gazdasági válság hatására nagyobb súllyal esett a latba, hogy a belföldi szeszipar felszámolása munkahelyek tízezreit szüntette meg, az államkasszából kiesett bevételek pedig adóemelést tettek szükségessé.

A bevezetőnkben idézett tétel egyébként Herbert Hoovertől, az USA 31. elnökétől származik, aki 1929-ben, hivatalba lépése évében így állt ki a szesztilalom mellett. Négy évvel később, új kampányára készülődve már más húrokat pengetett. A végjáték legfontosabb mondatát azonban sikeres kihívója és utódja, Franklin D. Roosevelt jegyzi, aki 1932-ben, rögtön a megválasztása után irányt jelezve úgy nyilatkozott: „Amerikának most szüksége van egy italra.”