Egy bableves

Sok vendég nem is annyira a csemegék élvezetéért jár étterembe‚ hanem hogy úrnak érezhesse magát. Az ügyesebb pincérek ezt az igényt igyekszenek messzemenően kielégíteni. A névtelen vendégeknek is kijáró tiszteletük‚ előzékenységük meglehetősen jól kamatozik‚ miközben nem feltétlenül jár megalázkodással. Jól tudták ezt már eleink is. A hajdani budapesti Hungária vezérigazgatójának‚ Marencich Ottónak egyik aforizmája is erről tanúskodik: „Az udvariasság művészetnek számít‚ mely a legtöbb hasznot hozza a legkevesebb fáradsággal.” Egy bécsi főpincér pedig a következő mottót adta emlékiratának: „Amelyik pincér nem tud mosolyogni‚ jobban tette volna‚ ha vendégnek születik.” A következő történet főszereplője szerencsére vendégnek született. Ámde szerencsétlenségére hamarost elmúltak azok az idők‚ amikor ez szerencsének számított.

A hetvenes évek legvégén már ötvenes éveinek második felét taposó Józsi bá’ – aki egyébként a kor egyik ismert szlovákiai magyar művészegyénisége volt –‚ zsigeri individualista lévén‚ nemegyszer megmérkőzött a társadalmi nivellálódás arctalan szörnyetegével. Az akkurátus férfiú számtalan vesztes csatája közül íme egy

Történt egyszer‚ hogy Józsi bá’-t egy dél-szlovákiai kisvárosban érte az ebédidő. Nem volt mit tenni‚ felkereste a városka egyik vendéglátóipari üzemegységét. Nem a legelegánsabbat ugyan‚ ahol faltól falig ér a szőnyeg‚ hanem egy szerényebbet‚ egy olyan kifőzdeszerűt‚ ámde kiszolgálással‚ sőt futószőnyeggel‚ ahol a megtépázott felmosóronggyal fellobogózott partvis meg a kávészín lével félig teli horpadt vödör már egy kétes tisztaságú absztraktmintás firhang takarásában helyeztetik el. Józsi bá’ gyötrő kétségek közepette lépett az áporodott levegőjű‚ félhomályos helyiségbe‚ tudta jól ugyanis‚ hogy Krúdy kedvelt kiskocsmáinak szelleme réges-rég elcsavargott már az efféle helyekről‚ csupán az olcsó szivarok és kézi tömésű cigaretták áporodott bűzét hagyva maga után. Levette posztó nagykabátját‚ óvatosan az aktatáskájából előhalászott vállfára helyezte‚ és a sarokban álló állófogasra akasztotta. Aztán nagyot sóhajtva alaposan körbenézett. Végül egy közeli asztalnál foglalt helyet‚ de cúgot érezhetett‚ mert némi fészkelődés után áttelepedett egy másik asztalhoz. Ez közelebb állt a vaskályhához. Levette hát a zakóját‚ válltöméseit kifordította és egymásba illesztette‚ majd végigsimítva rajta‚ egy üres szék támlájára fektette. ĺgy ült egy darabig. Szokta a helyet. Nemsokára egy fekete műbőr tokból előkerült a vastagkeretes pápaszem is. A hártyapapírra gépelt étlap böngészése közben – ami‚ lévén szó sokadik indigómásolatról‚ izzasztó műveletnek bizonyult – Józsi bá’ egyszer csak megtorpant‚ felegyenesedett‚ s egy pillanatig így maradt. Majd kigombolta házi kötésű mellényét. Ám kisvártatva újból megmerevedett‚ és a mellényt gyors elhatározással levette. Még a köreteknél sem tartott azonban‚ amikor megint a mellény mellett döntött. Az alsó két gombot begombolta. És nemsokára a harmadikat is. Ez soknak bizonyult, a középső gombot tehát újra kigombolta. Mindez kitett már egy jó negyedórácskát. A pincér két lépésnyire‚ a konyhaablakban támaszkodott‚ és egy légy ült az orrán. Tekintete a semmibe révedt‚ mint aki befelé néz. Kincstári fekete öltönyének exponált részei tompán fénylettek‚ nadrágja a bokájáig ért‚ hajdani fehérségének emlékét foltokban még őrző frottírzokni villant ki alóla. Fonott felsőrészű‚ kicsámpázott‚ barna félcipője egyértelműen egy jól átgondolt‚ agyafúrt „preposztmodern” eklektika irányába terelte az összhatást. Ő már akkor jött a világra‚ amikor szerencsének számított‚ hogy pincérnek született.

Amikor Józsi bá’ leért a lap aljára‚ ókuláját visszahelyezte plüssel bélelt tokjába‚ és vastag ujjaival zongorázni kezdett az asztalon. Az adagiót allegro követte‚ de ez hamarosan átcsapott prestóba. A pincér ekkor lassan elvált az ablakpulttól‚ de testtartásán jottányit sem változtatva‚ láthatatlan fonálon mozgatott bábuként közeledett az egyre türelmetlenebbül doboló‚ minuciózus férfiúhoz. Józsi bá’ nyelvét csattogtatva‚ szavait alaposan megrágva fogott a rendelés szertartásába.

– Hát kérem‚ van itt ez a csülkös bableves. No mármost‚ ha ennek az alja is megvan még‚ nemcsak az a híg felseje‚ szóljon a szakácsnak‚ hogy a hosszabbik nyelű merőkanállal szedjen nekem belőle. A csülökből csak a hús érdekel‚ a csontot meg a bőrt megtarthatja borravalónak. Remélem‚ a bab nincs szétfőve‚ mert azt nem szeretem. Ép szemeket kérek bele‚ tízet-tizenkettőt‚ nagyokat‚ mint a nyúlhere. Amikor mindezt összeválogatta‚ egy kanálkával‚ de csak egy kiskanálnyival óvatosan merjen rá a tetején úszkáló paprikás zsírból. De legyen ám olyan forró az a leves‚ mint a babám csókja! Érti?!

A pincér oldalra fordított fejjel‚ rezzenéstelen arccal állt‚ aztán ugyanúgy távozott‚ ahogy jött. Amikor visszaért kiinduló pozíciójába‚ felemelte a fejét‚ megköszörülte a torkát‚ és a mondat végén fennhagyva a hangsúlyt‚ bekiáltott a konyhába:

– Egy bableves rendel!

Józsi bá’ bulldogpofával‚ kiguvadt szemmel meredt a hang irányába. Szinte hallani lehetett a dübörgést‚ ahogy egy világ dől össze benne. A szomszéd asztaloknál gúnyos harákolás keveredett a szürcsölésbe. Józsi bá’ karjára dobta zakóját‚ kabátját amúgy vállfástól‚ és pulykavörös fejjel‚ kötött mellényén két begombolt gombbal elviharzott.