Edinburgh, 2005. május 7.

Oksanának, ötéves lányomnak hosszas utánajárással sikerült bekerülnie Edinburgh egyik legjobb alapiskolájának óvodájába. A másik óvoda, ahová fiam, Seman kezdett járni hetente kétszer, nem volt ilyen problémás. Csupán a tandíjat kell rendesen fizetni. Megváltoztak tehát a hétköznapjaink. Ismerkedünk az óvodák és az óvodások életével. Nagy örömömre, a gyerekeknek az első néhány próbanap ijedelmei után ma már nem jelent nehézséget ott maradni nélkülem arra a két és fél órára (itt ennyi ideig tart az óvoda) a más nyelven beszélő tanító nénik és gyerekek között. És ismerkedünk. A gyerekek az új kis barátokkal, én meg az anyukákkal. Hirtelen otthonosabban mozgok a város e részében, hiszen lépten-nyomon ismerősbe botlok, amitől úgy érzem, egy kicsit már idetartozunk.

A házunkkal szemben levő iskola udvarán ma délelőtt Car Boots (gépkocsiból árusítás), azaz kirakodóvásár lesz. Nagy-Britannia-szerte nagyon közkedvelt, hogy az árusok otthon berakják autójukba a feleslegessé vált tárgyaikat, majd a kijelölt helyen egymás mellé parkolnak, felnyitják a kocsi hátulját, és egy kempingasztalra kirakják a portékát. Itt szinte minden kapható. Sokszor fillérekért bukkan rá az ember értékes régiségre, játékokra és olyan dolgokra, amit nagyon régen keres hiába, mert jó ideje nem gyártják. Belevetettük mi is magunkat a kínálat sűrűjébe, s a végeredmény Micimackó és összes barátja, valamint némi Barbie-felszerelés.

Egyik ismerősünk, aki egy tőlünk 20 percre levő tengerparti városkában, Prestonpansban él egyedül a 17. századi korabeli kastélyában, felajánlotta, hogy a konyhakertet műveljük felesben. Ian sokat utazik, most éppen Magyarországon próbál üzletet kötni, kevés ideje marad ez évben a zöldségtermesztésre. ĺgy esett, hogy Skóciában lett először kertünk. Útközben megálltunk egy Garden Centrumban, itt minden megtalálható, ami a kertészkedéshez szükséges. A szombatonként megjelenő Scotsman Magazine egyik áprilisi számában éppen e témával kapcsolatosan jelent meg egy nagy interjú a 80-as évek pop-ikonjával, Kim Wilde-dal, aki miután a koncertezés helyett a családi életet választotta, kertészkedni is elkezdett, és épp a napokban került a könyvesboltokba a Kertészkedés a gyerekekkel című könyve. Vásároltunk tehát némi dughagymát, répa- és petrezselyemmagot.

Ma jöttünk ki először családostul kertészkedni. Legalább két hektáros park veszi körül a házat. Állítólag nem sokat változott az elmúlt 400 év alatt, ezt bizonyítja az a legalább tíz méter magas, kúp alakúra nyírt fa, amelyről néhány friss babérlevelet téptem a krumpli- meg a bablevesbe. A park a gazdája szerint akkor a legszebb, mikor a rózsakert virágba borul. Most viszont nárciszerdőkben sétálgathattunk és játszhattunk a gyerekekkel. (Maga a ház is csodálatos, tömve régiségekkel. A legalább 27 szoba láttán naivan megkérdeztem, melyiket lakja, természetesen az egészet, mondta...) Elültettük a magokat. A gyerekek is aktívan kivették részüket a munkából, amit mi elgereblyéztünk, azt ők összejárták, loptak a dughagymából, ki tudja, hol mindenhol fog majd kinőni...

A nap vége felé megálltunk a szomszéd városkában, Gullionban frissítőre a helyi kávéházban. Öt évvel ezelőtt voltunk itt utoljára, úgyhogy egy kicsit tartottam tőle, most majd szertefoszlik a szép emlék, de nem ez történt. A kávéházban szó szerint semmi nem változott azóta. Ugyanazt a kis hangulatos helyet találtuk, ugyanúgy gőzölgött az ugyanolyan finom ízű, azonnal felszolgált kávé, és az házilag készített (home made) kalácsok felett is ugyanaz a finom fahéj és gyömbér illat gomolygott, mint régen. Dinamikus, gyors életünkben szeretem tudni, hogy vannak ilyen kis szigetek, ahová betérhetünk megpihenni!

A 100 méterre levő homokos tengerparton meg olyan szél kerekedett, hogy bizony volt mit csinálni, ne kapjon bennünket a szárnyaira, amit az éppen tartó windsurftalálkozó résztvevői nem is nagyon bántak. A nemzetközi rendezvény széllovasai fittyet hányva a hidegnek, vígan vágtattak a hullámok hátán.

Mi körülbelül 30 percig bírtuk, aztán megszöktünk a szél elől. Itthon még kimentünk a házhoz tartozó, szélvédett belső udvarra, ahova lejött beszélgetni a negyedik emeleti szomszéd, miután megtudta, honnan származunk. Viktor Pechar úr prágai, és negyven éve él Skóciában. Nagyon örült, hogy tudott valakivel egy kicsit beszélgetni az anyanyelvén, és rögtön meg is egyeztünk egy közös magyar gulyáspartiban.