Édes álom

Az első villamosok(k) elindultak, úgy érzem, mintha felém, sőt az ágyamon döcögnek keresztül, sikoltoznak a kerekek a síneken, s bár csak éjfélkor jött az álom, az enyhet adó, hajnalok hajnalán úgy röppen ki a szememből, mintha ott se lett volna. Igaz, úgy érzem, megfulladok, mégis becsukom az ablakot, süketen se jó élni, kialvatlanul szédelegni naphosszat ugyancsak nem felemelő érzés. Már éppen nehezedik az ólomsúly, távolodik a világ és a főváros zaja, amikor mocorogni kezd a csomag. Négy óra van. Ugye, melléd bújhatok – suttogja félálomban a gyerek. Persze, itt az idő, most vagy soha, beljebb húzódom, takarót nyitok. Befészkeli magát, kapok egy puszit, egy jó hajnalt puszit, a jó reggelt puszi még várhat néhány órát, megpróbálok minél kisebbre zsugorodni, várom, mikor hallom egyenletes lélegzését, akkor lejjebb ereszkedem, a gyerek méretű fekhelyre, de nem.

Éhes vagyok – jelenti ki határozottan. – Meg szomjas is. Pisilni nem kell? De. Megfordítjuk a sorrendet, kibotorkálunk, mert egyedül nem megy, az első csobogás után irány a fürdőszoba, aztán a konyha. Tiszta vizet kérek. Ez nem nagy ügy, de mi lesz az evéssel? Mi van a hűtőben? Egy élelmiszer-raktárnyi ételt sorolok föl, de nem kell neki se sonkás kifli, se tökfőzelék, se sült hús. Mit is ettek meg? Ja, a lencseleves fogyott el tegnap estére. Nem főznél? Kérdésben a válasz. Mit lehet főzni? Ilyenkor? Talán az lenne a legjobb, ha semmit sem kellene, ha aludhatnék még egy-két órácskát. Valami könnyűt. Egy joghurtot, túrókrémet. Tagadólag rázza a fejét, mintha legalábbis nyers pacallal kínálnám. Még bele is borzong. Valami édeset. Keksz nincs? Tegnap elvitted uzsonnára. Miért nem vettél kettőt? Mert akkor kettőt vittél volna uzsonnára. No jó, akkor legyen csoki, amelyiket délután hoztad, csak egyetlen kocka. De az nem étel. Nem étel, de ennivaló. Azt mondtad, éhes vagy. Igen, éhes vagyok, csokira. Csak egyetlen kockára. Aztán megyek vissza aludni. Csoki, víz, ágy. Néhány másodperc múlva édesen alszik.