Eccerűen hemendex

Nem, nem adom vissza sem az érettségi bizonyítványomat, sem az oklevelemet, melyen az áll: esztétika–magyar nyelv és irodalom szakos tanár. Tisztában vagyok azzal, nem vagyok tévedhetetlen, néha föl-föllapozom a Helyesírási tanácsadó szótárt, sőt időnként keresem a szavakat, máskor viszont eláll a szavam (még szerencse, hogy lélegzetet ösztönösen veszek, mert ha az is öszszefüggene a gondolkodással, néha-néha fulladoznék). Nem azért, mert sokallom az anyanyelvembe keveredő idegen szavakat, elvégre már ős őseink is átvettek germán, szláv, latin és egyéb kifejezéseket, vagy beengedtek kéredzkedő jövevényszavakat, amelyek egy ideig keményen, eredeti hangzásukban őrizték mivoltukat, majd szép lassan beolvadtak, idomultak, s ma már a kutya sem firtatná, honnan ered a hajdina, naspolya, lencse, szerencse (ez utóbbi csak azért került e helyre, mert így volt értelme megjegyezni – egyébként csak annyi köze van az étkezéshez, mint bármilyen más kifejezésnek, mondjuk, szerencsém volt, mert friss, ropogós kenyeret kaptam a boltban). Arról nem is szólva, ki tudja, hogyan írták ezeket. Ha egyáltalán írták, nem csak kiejtették, mert bár vizsgáztam nyelvtörténetből, arra már nem emlékszem, mikor is kerültek hozzánk. Nyögvenyelősen ugyan, de elfogadtam a kólát, a hamburgert, a pizzát – jó, bevallom, ezt szeretem, különösen, ha vékony, ropogós a tésztája, a lepénynek is a vékony, alaposan átsült szélét szerettem, nem a vastag tésztáját, meg a levestésztából a sparhelt platniján (igen, így mondták falun, sőt rédli is volt, de abban rétes, torta, kacsa sült) készített, maceszra emlékeztető, mert villával sűrűn kilyuggatott finomságot, melyből mázsaszám tudtam volna falni – főleg bableveshez –, ha a mennyiség – mivel csak maradék volt – nem szabott volna határt. Néhanapján elengedem a fülem mellett a párkit meg a horcsicát, úgyis hot dog lett belőlük, s az sem magyarosabb, miként a virsli sem. Ugyanakkor a lelkem mélyén örültem, amikor megláttam a lángošt és a halászlét (vagy haláslét) utcai árusoknál, illetve vendéglőben, étlapon, sőt utcán reklámozva. (Bár megtapasztaltam, hogy ez a lángoš nem egyenlő azzal, amelyet anyám süt, a haláslé sem az a halászlé, amelyet Magyarországon vagy mondjuk a Csallóközben tálalnak a kedvetlen pincérek a kedves vendég elé.)

Egy szó mint száz, sok-sok mindent lenyeltem fél évszázad során, és megpróbáltam magam is rugalmasan alkalmazkodni az étkezési szokások no meg a szókincs változásaihoz, (vissza)fejlődéséhez. Ám torkomon akadt a sebtében bekapott forró kutya, amikor fővárosunk egyik rangos belvárosi éttermének kínálatán azt olvastam csak így, eccerűen: hemendex.