Derűsen a bajok között is

Csányi Mónika: „Nem lehetek kisírt szemű tanító néni...”A harmincéves nagycétényi Csányi Mónikát a megpróbáltatások, a lelki terhek nem törték meg, pedig fiatal kora ellenére számos családi tragédiával kellet már szembenéznie. Ő mégis mosolygós, víg kedélyű maradt.

– Tizennégy évvel ezelőtt egy nyári estén apu átment a szomszédos kocsmába egy táska üdítőért és sörért – fog bele hosszú nógatás után a mesélésbe. – Egyszer csak futottak az emberek hozzánk, hogy baj van. Az egyik ittas vendéget nem akarták kiszolgálni, feldühödött, meg akarta ütni a pult túloldalán álló kocsmárost, az viszont számított rá és elhajolt. Apu volt soron, így váratlanul ő kapott nagy lendülettel az arcába. Az erős ütéstől megszédült, lezuhant a kőpadlóra és eszméletét vesztette. Kihívták Nyitráról a gyorsmentőt, majd Pozsonyba szállították, ott műtötték meg, mivel agyvérzést kapott és koponyatörést szenvedett. Amikor nagy sokára hazakerült a kórházból, meg kellett tanítanunk enni, járni... Nem beszélt, nem ismerte fel sem az otthonát, sem bennünket. Negyvenéves volt akkor...

Évek múltán a családfőnek sikerült annyira felépülnie az agyvérzésből, hogy félig rokkantan ugyan, de munkába állhatott. A család fellélegzett, azt hitték, minden rendben van. Ekkor váratlanul, időnként az egyik percről a másikra megnémult. Újra kórházba került. Lánya férjhez ment, megszületett az unoka. Egyéves volt, amikor nagypapája tavasszal biciklizés közben rosszul lett. Az utcán leesett a kerékpárról, eszméletét vesztette. Kiderült, bevérzések, vérrögök alakultak ki időközben az agyán. A nagy esés következtében behorpadt a koponyája, bal oldalon teljesen összezúzódott a halántéka, és teste bal fele lebénult. Három hétig feküdt eszméletlenül az érsekújvári idegsebészeten, majd újra megoperálták.

– Amikor hazaengedték, ugyanúgy kellett mindent elölről kezdenünk tanulni vele, mint már előzőleg is. Nem tudott enni, sem beszélni..., és most már teljes gondozásra szorult. Anyu munkába járt, én és a férjem szintén dolgoztunk, így a nyugdíjas dédi volt vele délelőttönként. Apu legfőbb szórakozása a televízió lett. Egyik délelőtt telefonhívást kaptam a munkahelyemre, hogy rohanjak haza, mert felrobbant a tévékészülék. Benyitottam, a sűrű füsttől semmit sem láttam, ekkor már szaladtak apu szobáján kívülről beverni az ablakokat. Érdekes, hogy addig félig bénán oldalra sem tudott fordulni, mindig háton feküdt, s akkor a vészhelyzetben volt annyi akaratereje, hogy valahogy ledobta magát az ágyról, próbált volna kifelé kúszni a szobából, persze, nem tudott. A légnyomás becsapta az ajtót, különben sem érte volna el a kilincset. Az orvosok szerint mégis az volt a szerencséje, hogy levetette magát, mivel a füst felfelé szállt, és így a padlón fekve lényegesen kisebb füstmérgezést kapott. Az is nagy szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a telefon az ágya mellett van, hiszen alighogy riasztotta keresztlányát, elégett a telefonzsinór...

A beteg sokkos állapotban újra kórházba került. Az otthoniaknak pedig rendbe kellett tenniük az emeletes családi házat. Jöttek a testvérek, rokonok, ki miben tudott, segített. Zsákszámra hordták haza kimosni a kormos ruhákat, bútorokat cipeltek, a falakat le kellett egészen a tégláig vakarni, a függönyöket, szőnyegeket ki sem lehetett tisztítani. A tévékészülék játéklabda méretűre zsugorodott, az állványa és a parketta elégett. Amikor a családfő hazakerült a kórházból, felesége elhatározta, hogy otthon marad gondozni őt. Többé nem merték egy pillanatra sem magára hagyni a mozgássérültet.

Kamilla is szeretettel gondozza a nagyapátA szerző felvételei – Csak két évig volt nyugalom. Nyáron váratlanul meghalt anyu. Férjem szüleitől jöttünk haza, a tardoskeddi búcsúból. Baráti körben szórakoztunk, de engem valami mintha húzott volna hazafelé. Állandóan sürgettem a férjem, hogy induljunk már. Otthon anyu azzal fogadott, hogy magas láza van, és feltűnt, hogy lilul a szája széle. Azonnal hívtuk a gyorsmentőt, még az orvosnak ő maga számolt be állapotáról és arról, hogy milyen gyógyszereket szed a szívére, de mire felfektették a hordágyra, meghalt... Nem roppanhatunk össze, folytatnunk kell a normális életet. Kamilla, a lányunk, kilencéves, nem sérülhet a tragédia által. Az iskolában kicsi gyerekekkel foglalkozom, nem lehetek kisírt szemű tanító néni. Ne lássa az az elsős, hogy szomorú vagyok. Elég zavaró lehet neki már az is, hogy szeptembertől egyfolytában feketében lát... Fiatal család vagyunk, nem ülhetünk állandóan odahaza, úgy kell megszervezni a napjainkat, hogy az mindenkinek megfeleljen. Kamilla is tud már segíteni a maga módján a gondozásban: kitolja a nagypapát a kerekes székben, vizet ad neki, iskolából hazajövet elbeszélget vele. Fürdetni aput leggyakrabban a testvére szokta, rengeteget segít mindenki. Ha kirándulni megyünk, a nagyi vagy anyósomék váltanak fel. Nincs testvérem, legnagyobb támaszom a férjem, Laci.

A betegszobában gyakran vannak látogatók. Rokonok, barátok, munkatársak enyhítik az ágyhoz kötött életet. Karnyújtásnyira ott vannak a legszükségesebb holmik: a telefon, a rádió, a tévé távkapcsolója, a tea, és a rózsafüzér, amit a beteg naponta elimádkozik.

– Nem rágódom a megtörtént dolgokon, tudatosan próbálom kitörölni a rossz emlékeket, nem foglalkozom velük. Nem akarom, hogy bárki is sajnálkozzon rajtunk, kell tudni továbblépni. Amibe nem halunk bele, az megerősít... – vallja az öregek bölcsességével az örökké mosolygós fiatalasszony.