Damu Roland én vagyok!

Évekig sikerrel működött egy kisvendéglő Budapest VII. kerületében. Ott, Külső-Erzsébetvárosban sokáig finom magyaros ételeket lehetett fogyasztani, viszonylag gyors kiszolgálás és megfizethető árak mellett. Két-három évvel ezelőtt betévedtem, pedig akkor már jól tudtam, hogy a romlás előszobájában járnak. Nagyon illedelmes, már-már negédes pincérrel hozott össze a sors. Olyasvalakivel, aki a régimódi pincérszerepet követi: Krúdy és Hrabal felszolgálóinak képét.

Amikor kihozott egy erőlevest, amelyben csak egy satnya kis tojássárgája úszott, nemcsak tűrte az észrevételeimet, meg is erősítette: a csészényi adag kizárólag alaplét és tojássárgát tartalmaz. A főétel után megkérdezte, hogy ízlik Teréz anya kedvence, aztán megtudakolta, látok-e bármi kivetnivalót abban, ha néhány percig kimegy a bejárat elé, elszívni egy szál cigarettát. Fizetéskor már nem bírtam türtőztetni magamat: annyira emlékeztetett Damu Rolandra, a nemi és fizikai erőszakelkövetések miatt nagy bulvárfigyelmet kapott színészre, hogy szóvá is tettem neki. „Annyira hasonlít Damu Rolandra” – közöltem vele, majd a nyomaték kedvéért hozzátettem: „Damu Rolandra, a sorozatszínészre.” A pincér ott állt előttem, nem mozdult, legalább tizenöt másodpercig. Aztán részletes válaszba kezdett. „Damu Roland nem sorozatszínész” – szögezte le.

Komoly színpadi szerepei vannak, játszott hat Shakespeare-előadásban, köztük a Rómeó és Júliában és két Szentivánéji álomban. Játszott a Csokonai Színházban és a Szigligeti Színházban is. Járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, és Ruszt Józsefnél végzett

– sorolta. A Jóban rosszban, amelyben 2005 és 2011 között Várnagy Elődöt, az egyik főszereplőt alakította, csak egy munkának tartotta a sok közül. Büszke volt a szinkronszerepekre: Elvis Presley és Terrence Howard is Damu hangján szólalt meg.

Végzett. Nem tudtam eldönteni, hogy miért áll továbbra is előttem. Kérdésre vár? Megerősítésre? Felismerésre? Felmentésre? Úgy döntöttem, kellő ismeretanyag hiányában nem reagálok, ezért csak egy kérdést hagytam neki: „Talán az unokatestvére Damunak?” Színpadon sem törhetett volna büszkébben ki: „Nem, Damu Roland én vagyok!”

Hát, így találkoztam Damu Rolanddal a Csikágóban, egyszer és utoljára. Ekkoriban már nemhogy nem járt magasan a csillaga, az egykori közönségkedvenc mélyrepülésben volt. Később már nem is nyílt lehetősége arra, hogy művészként jelenjen meg a közönség előtt. Megkeresték egy-egy szinkronepizód szereppel, de a tévébe már csak beszélgetni hívták, jobbára börtönévei és alkoholügyei, valamint házassága, válása, gyermekei, könyvei, alkalmi munkái és öngyilkossági kísérletei miatt. Utoljára két évvel ezelőtt szerepelt, Én és én címmel önálló estet tartott egy pesti pincehelyiségben. Bohócsminkben lépett ki, a nézők elé: egyik arcféltekén fel-, a másikon lefelé görbülő szájjal. Mire végzett a tizenhárom vers és kilenc, gitárral kísért énekmondással, megvált az arcpingától.

Damu Roland az idei évben már beteg volt, hetekig tüdőgyulladástól szenvedett. „Dolgoztam amíg bele nem betegedtem, most pedig segítségre volt szükségem” – mondta utolsó interjújában, amelyet még azelőtt adott, hogy a koronavírus szövődményeitől legyengülve olyan mélyaltatásba nem került, amelyből többé nem ébredt fel.

Navarrai Mészáros Márton