Csobánka Zsuzsa Emese: Áramszünet

Ahogy a férfi befordul a sarkon, a szemetes mellett mozgásra lesz figyelmes, mögötte az éppen üresben álló autó, hamarabb indult el a zebrán, mint hogy zöldre váltott volna a lámpa, már a túloldalra ért, amikor fékezett, aztán tette üresbe a sofőr a sebváltót. A zsebében a celofánba csomagolt mogyoró, vagy húsz szem. Hideg az este, a híd alatt a galambok ellen kiszögelt töviseknek hála néma az átjáró, a karácsonyi fények is csak odébb vannak, ezek a házak sötétek, se csillag, se villogó jégcsapok, csönd van, a bekötőút csöndje.  A fémrombuszok alatt motoz, lyukas nejlonban kotorászik, most borul ki valami fehér apró bogyóhegy, pattogatott kukorica vagy savanyú túró, azt eszi. Szaporán szaglászik, éhes lehet. A férfi megáll, áll odébb az autó is. Eszébe jut az idős nő az utcából, bevásárlókocsiszerű keretet tol maga előtt, aztán ahhoz lép jobbal, a háta görnyedt, a kapucnitól egyenesedik ki, különben szabályos 45 fok, tol és lép, mindig jobbal, a balt bénán húzza maga után. A fején nincs sapka, ősz haja kócosan borítja be, néha izzadtabb, máskor selymes a friss mosás után. Előtte és utána jönnek az állatok. Minden lépésnél szólongatja, hol az egyiket, hol a másikat, a kezével erősen kapaszkodik a fogantyúba. Ahogy egyre hosszabb a tél, mind hamarabb indul a macskákkal, egyszer megleste, egy bozótos kerttel szegélyezett házban lakik. A férfi még mindig áll, menni kellene, nem hajolni le a macskához, hagyni, hogy túrja a savanyú szagú fehér gömböket, ehelyett elkezd beszélni hozzá. Minden itt dől el, a megszólítás tanult betűsorain.Hagyd már, förmed rá, magában teszi, azt is hihetnénk, magának mondja, ki tudja, nem ő-e a macska vagy a puha gömb, jön a karácsony, időben kellene lazítani a szíven is, olyan legyen, mint a házi krémes, nem pedig, mint szokott, a fagyos föld. Megsimogatja, az állat dorombol. Elindul, vissza-visszanéz, követi-e. Belül ujjong, és hazudik, jó, legyen így, hagyom, ahogy akarja, úgy legyen, és keresi maga felett a fényeket, legyen az a Hold vagy bármely csillagok. Az első sarkon megáll, úgy fordul vissza. A másodiknál sincs mögötte senki. Elszomorodik. Erősebb, mint az érzés, ami azt súgja, nem szabad visszafordulni, előre nézz, előre, de elhessegeti. Gyere. A macska a semmiből szalad elő, az éjjeli lámpa bekapcsol, felderül a férfi arca, láthatóvá válik a macska pofája is. Szép cirmos, homokszín keveredik benne a földdel. A fejtetőn egy amorf jel, a férfi szeretné, ha csillag lenne, a fehér csillagos sün meséjére emlékezteti. Ritmust váltanak, az út egyenes, a férfi megelőzi, aztán bevárja, ismételgeti, gyere, gyere, táncol az aszfalt az árnyékokkal.  A kerítés mellett szalad, sietnie kell, hogy tartani tudja a lépést az emberrel, ropog a szentjánoskenyér a talpuk alatt, aztán ahol a kerítések találkoznak két ház között, a férfi lehajol, és kézzel emeli meg a kemény drótot, hogy kiférjen alatta. Ez valahogy közel hozza, most ijed meg igazán először. Át az úttesten, keresztbe a fűcsonkokon a fák körül hullámoznak. A lépcső alján megtorpan, nézik a fokok, melyikük bizonytalanabb. A spájzból konzervet vesz elő, tőkehalmájat, később heringet, aranykarimás a tányér, amiről eszik a macska, van három családra való, 18 személyes étkészlet, de csak egyet használ. Inni nem kér, hálás, legalábbis folyamatosan dorombol, a férfi az asztalra teszi a hozott csomagot, minden később lesz, mint tervezte. Leszokhatna erről. A macska szeme villan, a híd alatt sárgára vált a lámpa, elég, förmed magára, és becsukja az ajtót, behúzza magára a rácsot is. Hosszú percekig ül a sötétben. Kintről hallani, ahogy szuszog, a lakásban meleg van, lehetne hűvösebb, hogy ne égjen úgy az arcán a bőr, forró minden, ami kint van, és ami belül is. A szomszédnál lámpa gyullad, a kislány csöndben szólongatja, ő cicának nevezi, a férfi arra gondol, rendben van akkor, minden a helyére kerül, elrendezi az ég. Hallja, tejföllel etetik, ettől ingerült lesz, attól a macskája fosni fog. Kinek a macskája, mondja a sötétnek, a lámpa lekapcsol. Gyanúsan nagy a csönd, a férfi kimegy. Felkapcsolja a lámpát, lenéz a korláton keresztül, a hidegbe karcol egy megkönnyebbült „az isten verjen meg”-et, és felnevet, ahogy meglátja összegömbölyödve a lépcső alatt az állatot. Az ágy mindkét oldalon megvetve, az ágyneműtartóból pokrócot vesz elő, leteríti a radiátor elé, a macska szótlanul megy utána, a lába között sündörög, mintha évszázados tölgy lenne, aztán lefekszik. Selymes a szőre és jóltáplált. Talán valaki várja. Nem riad, emberhez szokott. Ahogy leül mellé a férfi, a karjára teszi a lábait. Ekkor kezd kibírhatatlan lenni. Minden sokkal élesebb lesz, a fények, a meleg, a kinti hideg és a csönd, ahogy ketten vannak újra a rács mögött. Nézi, és arra gondol, ezt nem lehet. Magához édesgetni, lekenyerezni, aztán itthon hagyni naphosszat, hogy őt várja. Hogy ő ne legyen egyedül, ezért tenni magányossá a másikat. Összekötni a szabad lelkeket egy láthatatlan fonállal, és a végén azon himbálózni majd esetlenül, vagy rángatni egymást unalomból. Nézi a felesége hűlt helyét az ágyon, a párnából élesen kikandikáló utolsó hajszálak egyikét. Maradni fog.  A macska akkor alszik el. A feje lebukik, abbamarad a duruzsolás, mozdulatlan, mintha nem is élne. Hosszan kinyújtva mindkét mellső lába, a férfi a saját kezét nézi, hátha szemmel leválasztható magáról az érintés. De mint a forrasztott acél. Velinger Ábel lassan tápászkodik fel.   Reggel arra ébred, a macska a rácson keresztül nézi. Eltelt négy óra az után, hogy hajnalban felriadt, és megint kirakta. Szigorú vagy magadhoz. Ezt mondaná a felesége. Nézi a macska Velinger Ábelt, és álmodik. Velinger Ábel álomból ébred, és nem érti, hova lett, akit az éjjel befogadott. Sárgán villog a lámpa, elfelejtett elindulni az autóban ülő, talán elaludt, vagy meghalt, mintha szünetelne az idő, nem mozdul semmi, csak a cserebogarak zörögnek.