Csirkezabáló Gombóc Artúr

A legelső étel, amelyre emlékszem, a tej. Minden napom ezzel kezdődött és végződött. A tej szagára ébredtem. Anyu bejött a gőzölgő bögrével, még félálomban megittam. Este is legurult legalább egy bögrényi. Néha kettő. Azóta sem tudok elaludni üres gyomorral... Volt egy nyaralónk fenn a hegyekben. Mindenkinek volt tehene, csak nekünk nem. Mivel csupán hétvégente jártunk oda, aprójószágon kívül mást nem tarthattunk, azokat is a szomszédasszony etette-itatta, amíg bírta. Vasárnap, mire az ágyból kimásztam, már ott várt a lépcsőre téve egy uborkásüveg frissen fejt, langyosan habzó tej. Anyu igyekezett ügyesen lefölözni, de ha apuval gyorsabbak voltunk, mérgesen dobhatta vissza kanalát a fiókba. Ketten benyakaltuk a felét, a másik két liter meg mehetett a dermesztő pincébe, jól fog esni később a nagy melegben jelszóval. Aztán uzsgyi, a kertbe. Kitéptem pár újhagymát, s „hozott szalonnával”, miegymással, négy-öt aranyszínű, olykor kétsárgájú házi tojásból sütött kolbászos rántottával elpusztítottam, mivelhogy előtte egész éjjel nem ettem... Városi gyerek gyomrának áldás volt mindez a reggeli friss levegőn. Emlékszem, nyolcig-kilencig csak az éhség tudott lekergetni a kertbe, mert a legnagyobb kánikulai napok éjszakáin is akkora harmat esett, hogy fél lábszárig vizesek lettünk az ágyások közti szűk – apu szerint ki kell használni minden talpalatnyi helyet – borozdókban (szegény nagyanyám hívta így a barázdát). A paradicsom csak egyszer érett meg a kertben – hiába, a hegyek azok hegyek! –, paprikát, dinnyét szintén csak egyszer ültettünk, kérdezték is a szomszédok, miféle levele van annak a töknek. Dinynyelevele, mondtuk büszkén, aztán ahogyan hétről hétre egyre jobban elbújtak a föld alá a palánták, s végül eltűntek, már inkább nem mondtunk semmit. De a káposzta, hagyma, krumpli – mindig krumplit ültettünk és kapáltunk, burgonyát soha... –, répa, borsó, bab, karalábé (rekordunk a tizenkét kilós gigant volt), az alma, körte, ribizli, málna, szeder, szilva és az öklömnyi szamóca – sosem eper, csakis SZAMÓCA – olyan finom volt... Apám azt mondogatta, érezni az ízén a napsugarat. Ama bizonyos filmig én is mondogattam, mert igaz volt, ma már mindig a film jut erről eszembe. Meg a friss zöldségről is... a fene a gonoszságba, egy paradicsomot sem ehet meg az ember lelkifurdalás nélkül!... A család másik nagy kedvence a csirke volt, s az ma is. Ha létezne csirkezabáló Gombóc Artúr, akkor az én volnék meg a húgom. S legújabban a nagyobbik kislányom. Mindenféle csirke mindenféle módra, de legfőképpen sütve. A könyökünkön csurgott a zsírja... Szegény anyunak mindig csak a segge jutott... Tartottunk viszont kacsákat és nyulakat is. A nyulat anyuci tudta a legfinomabb módon elkészíteni, tejfölösen volt a legjobb, pedig sosem kóstolta meg, mert undorodott tőle. Városi gyerek voltam, nagyapámat egyszer láttam nyulat nyúzni. Hamar lebetegedett, nem jött többször a nyaralóba. Azután ez az én feladatom lett. Nyulat akarsz enni, ne sajnáld, vágd le! Ha sajnálod, szenved. Sajnáltam, hogy szenvedni fog, úgyhogy inkább nem sajnáltam. Azóta is én vagyok a család hentese. Ma már disznókat is feldolgozok, ha kell. Mi sem természetesebb egy városi irodalomtanártól...

Fönn a hegyekben közel volt az erdő. A Poľana vidékének egyes részei védettek, csak a helyiek merészkedtek a medvék által lakott fenyvesekbe. Ha már nem bírtuk a napon a kerti munkát, elszöktünk előle a hűvös rengetegbe gombázni. Néhány év után úgy ismertem minden zugot, hogy már nem gombázni jártam, csak összeszedni a temérdek gombát. A kandallók és a nyári konyha valódi kemencéjének padkáján szárítottuk, az egész lazak illatozott. Az illat mindig finom volt, de tulajdonképpen csak négyszer évente borított el mindent egyféleségével. Nyáron széna- és gombaszárításkor, őszszel pedig trágyahordáskor és pálinkafőzéskor. A levegőtől is be lehetett rúgni, még a káposztalepkék is énekelve röpködtek a trágyadomb fölött... Ősszel, Vencel napjára megszállta az erdőt a „václavky”. A különös, farönkökön növő gombát kaszálni lehetett. Évente átlag ötven befőttes üveggel savanyítottunk és úgy nyolcvannal főztünk be sózottat. Amikor aput minden munkahelyéről elüldözték, anyu pedig komolyan megbetegedett, elszegényedtünk. Hetente háromszor is gombaeledelek kerültek az asztalra, ami sosem volt üres. Ezerféle módon ettem én már gombát. Mostanában nem is igen kívánom.

A nagy szegénységben tanultam meg főzni. Ha fölsöpröm a konyhát, abból is képes lennék keríteni valami vacsorát... Apu honoráriumai ugyanis – amikor a patkányirtás mellett végre nagy kegyesen megengedte neki a rendszer, hogy ismét írjon, de inkább csak fordítson – csak írógépszalagra voltak elegendőek, ha meg nagyobb pénzt kapott, azon nagy dolgot, például tévét, mosógépet, fagyasztót kellett venni, nehogy elkótyavetyéljük. Igaza is volt. Anyu rokkantként, hogy valamiből mégis kifizethessük a lakbért, vásáros romáknak varrt disco feliratú ingeket meg rohadtul vastag, szabóollógyilkos, kézfejdagasztó anyagból bársonynadrágokat. Hajnaltól éjfélig. Édes fiam, ha főtt ételt akarsz enni, állj a konyhapulthoz, én meg a varrógéptől dirigállak, mit csinálj. Nagyon szerettem a hasam, úgyhogy nagyon figyeltem. A húgom szintén. A szlovák hegyekben termett alapanyagokból így tanultam meg elkészíteni a legmagyarosabb, legegészségtelenebb és legfinomabb palócföldi kajákat. (Hagymás, paprikás zsírra bármit dobsz, nem lehet elszúrni!) Egy nyári szünidőmbe tellett. Meg egy kis éhes szorgalomba. Bár már egy évtizede külön élek a szüleimtől, alapjában véve anyám ízei várnak haza nap mint nap. Én anyutól tanultam meg főzni a nyolcvanas évek elején, a feleségem meg tőlem a kilencvenesek derekán. Úgyhogy a receptek hagyománya nem szakadt meg. Igaz, Andrea módosított rajtuk. Kevesebb a zsír, egészségesebbek az alapanyagok, hetényiesebb a fűszerpaprika és a takartos káposzta, de az ízek ugyanolyan finomak. Tulajdonképpen ezek az ízek is jelentik az otthont. Nyolcvan kilométerre ingázom dolgozni, amellett szintén sokat utazom. Akkor eszem, ha időm van. Vagyis egész nap alig. De este, ha végre hazaérek, gyorsan beveszem a tönkrement emésztőszerveimet életben tartó gyógyszereimet, leülök az asztalhoz, és amíg látok, addig tömöm a fejem. Nincs erőm visszaparancsolni a hűtőbe az ízeket... Gyarló és gyenge vagyok. És örökké éhes!