Családi félkör

Egy humorista, aki mindig nagy előszeretettel pellengérezte ki a televíziót, egy alkalommal így nyilatkozott: „A tévének sikerül a családi kört családi félkörré alakítania.” Lehet, ő maga sem tudta, micsoda igazságot fogalmazott meg viccnek szánt kijelentésével – s nem csak a televízióról. Míg ugyanis a körnek világosan meghatározható közép- és súlypontja van, a félköré igencsak homályos. Míg a körben álló emberek egymásra néznek, és súlypontjuk az ő kölcsönös kapcsolatuk, a félkörben állók bár egymás mellett vannak, középpontjuk mégis vagy éppen ezért valahol kívülük. Az ő figyelmüket valami más, rajtuk kívüli köti le. „Istenem, add, hogy tévé lehessek, hogy a szüleim jobban figyeljenek rám” – fohászkodott állítólag egy kisgyermek.

Wintorsch német katolikus képviselőt meghívták egyszer egy haragot tartó családba, ahol szintén nem figyeltek egymásra. Mikor végigvezették őt a házon, a hitvesi hálószobára pillantva megjegyezte: „valami itt hiányzik a bútorok közül”. A ház aszszonya tiltakozott: „az lehetetlen, a berendezés teljes, mégpedig egy nagyon előkelő örökségből származik”. Wintorsch felismerve a házastársak feszült pillantásait, folytatta: „az imazsámoly az, ami hiányzik”. Ezzel arra célzott, hogy a családon belüli meg nem értés, a családi kör félkörösödésének oka valószínűleg az ima hiánya. Hogy tulajdonképpen hiányzik az igazi középpont – Isten. „... boruljunk térdre az Úr, a mi alkotónk előtt – szólít fel az ószövetségi zsoltáríró –, mert ő ... a mi Istenünk” (Zsolt 95, 6–7).

E karácsony utáni első vasárnapon térdeljünk le az Úr előtt, s fogadjuk el ajándékát: a szent családot mint a szilárd családi kör felülmúlhatatlan modelljét. „Az Úr, a mi alkotónk” családba teremtett bennünket, s a család által fejleszt, formál tovább. „Az otthon egy kis templom – mondja a pozsonyi rabbi felesége, Channie Myers –, ott alakul ki a légkör, s ezzel együtt a gyerekek jövője is. Jézus, bár Isten fiaként egy barlangistállóban született, mégsem volt hajléktalan. Lelkének otthona éppen az a „megbízható pár” volt, Mária és József, akiknek ölelő karja alakította ki a családi kört. Istenhez hűen elfogadták a Gyermeket, hogy aztán oltalmazzák, neveljék, vezessék. Jézus viselkedésében, gesztusaiban és megnyilvánulásaiban kellett lennie valaminek, amit szüleiben gyermekként észlelt, feldolgozott, s gyermekien leutánzott.

A felnőtt Jézus – aki gyermekként, fiatalemberként megtapasztalta a családi életet is – tanításában benne kell, hogy legyenek a családi kapcsolatok építésének, megtartásának és felújításának mai napig érvényes kódolt alapelvei is. A kapcsolatépítésről például akkor beszélt, amikor hallgatóságát arra hívta fel, hogy úgy szeressék egymást, ahogy ő szerette őket (Jn 13, 34). Az, hogy valakik egy fedél alatt laknak, még nem jelenti, hogy családot alkotnak. A különbség hasonló a sziget s a félsziget közti eltéréshez: a szigetek, mint nevük is mutatja, elszigeteltek, izoláltak, ezzel szemben a félszigetek a szárazföldhöz kapcsolódnak. Ha az egymás mellett élő személyek nem kapcsolódnak egymáshoz figyelmes, párbeszédre képes szeretettel, nem képeznek családot. Félkörré bomlottak, valahová kifele tekintenek.

Legfontosabb tanács a már kiépített kapcsolatok megtartására, hogy szüntelenül imádkozni kell, mégpedig Jézussal, aki azt kérte, „tartsd meg őket (...), hogy egy legyenek, mint mi” (Jn 17, 11). Az imával Istent hívjuk kapcsolatainkba: egyedül ő képes egyesíteni minket. Egy spanyol közmondás szerint az a család, mely együtt imádkozik, nem esik szét. Amikor együtt imádkozunk, közösen valljuk az egyetlen Atyát, közösen ismerjük be bűneinket, közösen könyörgünk mindennapi kenyerünkért. Az imában gyermekek, szülők és nagyszülők egyenlővé lesznek Isten előtt, ami kapcsolatukat könyörülettel, őszinteséggel és örömteli alázattal tölti meg.

Legnehezebb a kapcsolatok felújítása egy megsemmisítő konfliktus után. Ezért van igaza Schillernek, amikor azt mondja, a megbocsátás a „legistenibb győzelem”. Mert az Isten győzelme kapcsolatainkban. Jézus a tékozló fiú példáját állítja elénk: az apa ölelése minden konfliktus, viszály megoldásának modellje – „nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer” (Mt 18, 22). Az ölelés az új kezdet gesztusa.

Egy család a hegyekbe indult, hogy ott töltsék a szentestét. Az autó tele ajándékokkal, ünnepi étkekkel. Hirtelen csúszás és ütközés a kanyarban, s a kocsi vagyont érő rakományával együtt hamuvá égett. A közeli szállóban, ahová a család bemenekült, nem győztek csodálkozni az emberek: a háttérben még izzott a zöld Felícia, s a kis család könnyek közt, kacagva ölelgette egymást. „Túléltük... Szeretlek benneteket... Mind életben vagytok... Ez a legcsodálatosabb Jézuska az életemben...” – dadogták a szülők, a gyerekek, egyik a másik szavába vágva. Végre megtapasztalták, mi az, ami a legértékesebb számukra. Csak az a kár, hogy az ilyen felismerésekhez az embernek csúszást kell kapnia...

A szerző római katolikus pap