Csak egy tánc volt

Bizton állíthatom: nem vagyok Hamupipőke leszármazottja. Nemcsak azért, mert nem kell lencsét válogatnom, hanem azért sem, mert nem szoktam bálokban királyfiakkal ismerkedni, életem során még nem fordult elő, hogy akadt volna királyfi, aki első látásra belém szeretett volna, és végigkeringőzi velem az éjszakát, bálicipő-szakításig. Nem az a gond, hogy mifelénk ritkán sétafikálnak vagy báloznak királyfiak, hanem mert egyszerűen nem vagyok bálozó típus. Utoljára tánciskolában roptam a klasszikus táncokat, ez enyhe túlzás, csak azért nem csetlettem-botlottam, mert szerencsére az osztály legjobb táncos fiúja engem szemelt ki, és kiválóan irányított. Lehet, hogy azt már csak irigykedő barátnőm feltételezte, hogy az ifjú némi bizsergést érzett a szíve táján, amikor az össztánc kezdődött, és a legutolsó sorban is megtalált, azonban erre – mármint a bizsergésre – nincs bizonyíték, csak egy(-két) tánc volt, a történet nem a Szécsi-sláger szerint folytatódott, igaz, egyszer ő (nem ő volt az Ő) és a barátja a kapuig kísért.

A koszorúcska után egy évvel következett az első nagy táncos esemény, a diákbál. Volt táncosom akkorra átlibbent egy másik iskolába, évtizedek óta nem láttam, nem is hallottam felőle, s egy másik ifjonc talált rám a tömegben. Az iskola egyik szeme fénye volt, pontosabban, éles elméje, majdnem matematikai zseni, vastag, fekete keretes szemüveget viselt, enyhén izzadságszagú volt, és fél fejjel alacsonyabb nálam, ott és akkor, holott nem volt magas sarkú cipőm, akkor még nem volt szokás tűsarokban bokát ficamítani, sőt a ruhánk sem közelítette meg a nagyestélyi, de még a kisestélyi kategóriát sem. Hogy miről beszélgettünk, talány, nyilván a végtelen számokról, a kétismeretlenű egyenletekről, de az is lehet, hogy a logaritmusokból tartott kiselőadást. Másnap minden esetre ott ácsingózott a nagyszünetben az osztályunk előtt, s amikor kitódultunk, egy rakáson sok fecsegő tini lány, mellém szegődött. – Ugye, szép volt a szombat este? Ugye te is jól érezted magad? – ostromolt kérdéseivel, míg hozzánk nem penderült a fél osztály, s meg nem szólalt az egyik kis locsifecsi. – Ideje lenne „ilyen” kockás inget venned, nem gondolod? – fordult felém vigyorogva, és a fiú rikító színű ingére mutatott. A lovagom lehajtotta a fejét, eloldalgott. Többé nem várt rám, vagy nem rám várt a nagyszünetben. „Olyan” kockás inget persze nem vettem. S ha véletlenül bálba keveredem, inkább nem táncolok. (Grendel Ágota)