Csak azt a hírt hisszük el, melyet mi magunk hamisítunk

Álhírek az álhírekről

Egyrészről: az álhírekben mindig csak mások hisznek, mi magunk sosem. Azzal manapság már sokan tisztában vannak, hogy az álhírek veszélyt jelentenek. Azt azonban csak nagyon kevesen gondolják magukról, hogy őket is becsaphatják az álhírek. A magyarok ráadásul mintha az átlagnál is hajlamosabbak lennének arra, hogy tagadják, az álhíreknek ők is felülhetnek. A Reuters Digital News Report tanulmánya szerint például a magyaroknak kevesebb mint fele aggódott amiatt, hogy nem tudja az online valódi híreket és álhíreket megkülönböztetni egymástól. Ez az arány Brazíliában közel 90 százalékos, Nagy-Britanniában 70 százalékos volt. Nehéz elképzelni, hogy a különbség oka az lenne, hogy a magyarok jóval kevesebb álhírrel találkoznak, mint a brazilok vagy a britek.

Másrészről: szeretjük azt hinni, hogy az álhírekben csak a buta, tanulatlan emberek hisznek – akik természetesen sosem mi vagyunk. Ez azonban közel sem feltétlenül igaz. A teljesen képtelen, úgynevezett „Pizzagate-elméletet” (mely szerint Hillary Clinton kampánystábja pedofilhálózatot futtatott egy washingtoni pizzériából) a republikánusok fele elhitte az amerikai elnökválasztást megelőzően. Ehhez hasonlóan a magyar választók abszolút többsége (és a Fidesz szavazóinak közel kétharmada) hitelesnek tartotta 2018-ban a Political Capital kutatása szerint, hogy Soros György titokban menekültek Európába szállításán mesterkedik. Ugyanezen kutatásban az ellenzéki szavazók nagyjából fele egyetértett azzal, hogy vezető kormánypolitikusok rendszeresen és titokban pszichiátriai gyógykezelésre járnak Grazba. Álhírekben, összeesküvés-elméletekben nagyon sokan hajlamosak hinni, ha az megerősíti a világképüket. Intellektuális kapacitásaink elvben segíthetnének is minket abban, hogy elkülönítsük egymástól az álhíreket és a valódi híreket. Kutatások bizonyították azonban, magasabb intelligencia akár sebezhetőbbé is teheti az embert az álhírekkel szemben, hiszen segítségével az egyén ügyesebben, kitartóbban és meggyőzőbben tud érvelni a legabszurdabb, a tudománnyal teljesen szembemenő állításokkal is – például, hogy az evolúció vagy éppen a globális felmelegedés nem létezik.

Harmadrészt, hajlamosak vagyunk azt is hinni, hogy az álhíreket mindig a politikai ellenoldal terjeszti. Az „álhír” mint fogalom maga is fegyverré vált a politikai csatározásokban, melyet egyes politikusok előszeretettel olvasnak rá világszerte a politikai ellenoldal médiájára – hol alappal, hol megalapozatlanul. Egyesek szerint ezért az „álhír” fogalmát nem is érdemes használni, hiszen elkoptatta, hogy politikai lövedékként használták sokáig.  Bár ez szerintünk fals érv (az álhír maga jól definiálható, mint a valóságnak nem megfelelő, és ennek tudatában szándékosan a megtévesztés céljával terjesztett „információ”), az bizonyos, hogy az álhírekről való érdemi közbeszédet nem segíti a jelenség politikai eszközzé válása. Ne legyenek ugyanakkor illúzióink, az álhírek mint politikai fegyver hatékonyságával mindenki tisztában van, és egyre inkább minden politikai szereplő alkalmazza is azokat. Az álhírekben való hit ugyanakkor naiv és meggyőződéses is lehet, és gyakran nem táplálja más, mint a saját, pártos vélemény, és a vágyteljesítő gondolkodás: valójában szeretnénk, hogy amit az álhír állít, maga is igaz legyen. Ez azonban azt is jelenti, hogy mindenki, akinek erős elfogultságai vannak, fogékony is lehet azokra az álhírekre, melyek elfogultságain keresztül manipulálják – függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali, konzervatív vagy liberális.

Gyönyörű elfogultságok  

Az ELTE PPK Szociálpszichológiai Tanszékén végzett kutatásunkban ennek a kérdésnek jártunk utána. Azt próbáltuk feltárni, hogy az emberek miért fogadják vagy utasítják el a vágyteljesítő politikai álhíreket. A válasz pedig nem feltétlenül magától értetődő. A témában korábban készült tanulmányok rendszerint arra az eredményre jutottak, hogy a konzervatív beállítódású személyek nagyobb valószínűséggel hiszik el az álhíreket, mint liberális társaik. Az is visszatérő eredmény volt továbbá, hogy az álhírek és az összeesküvés-elméletek között nincs különbség: aki az egyiket elhiszi, az a másikat is, és fordítva. Ezekben a kutatásokban elsősorban negatív vagy fenyegető híreket használtak a kutatók, és mivel a konzervatívok érzékenyebben reagáltak a fenyegető információra, az ilyen típusú hamis híreket is nagyobb valószínűséggel hitték el. A fenyegetést elővetítő álhír és az összeesküvés-elmélet szintén azért kapcsolódott össze a korábbi kutatásokban, mert mind a kettő szorongáskeltő.
Mi azzal kerültük el azt a torzítást, hogy fenyegető tartalmak helyett pozitív, vágyteljesítő álhíreket alkalmaztunk. Ezen álhíreket az a vágy táplálja, hogy bárcsak igazak lennének. Olyan álhíreket választottunk, melyek vagy az ellenzéki, vagy a kormányoldal szavazói számára kedvesek, tehát örülnének annak, ha valódiak lennének. Hogy két példát említsünk: a közelmúltbeli időközi választáson hatalmas győzelmet aratott az ellenzék jelöltje (ellenzéki vágyteljesítő álhír); Orbán Viktort a vatikáni bíborosok kollégiuma támogatásáról biztosította (kormányoldali álhír).  Azt feltételeztük, hogy a vágyteljesítő gondolkodás révén mind a liberális és a konzervatív, mind pedig a kormánypárti és ellenzéki beállítódású személyek elhiszik a hamis tartalmakat, amennyiben a „hír” egyezik a világnézetükkel.

Hipotéziseink tesztelésére két vizsgálatot végeztünk, és a magyar lakosságra reprezentatív mintát és egy hallgatói mintát vizsgáltunk. A kérdőívekben a válaszadók álhírek szalagcímeit olvashatták, és ezek hitelességét kellett megítélniük. A kérdőívet kitöltők úgy tudták, hogy ezek az álhírek a közösségi médiában jelentek meg az elmúlt hónapokban.

Az eredmények alátámasztották elvárásainkat: a pártos elköteleződés sokkal erősebben függött össze a politikai tartalmú álhírek hitelességével, mint az összeesküvés-elméletekbe vetett általános hit, amelyről korábban úgy gondolták, hogy erősen befolyásolja a hamis hírek elfogadását. A kormány támogatói sokkal hitelesebbnek gondolták a kormánypárti álhíreket az ellenzéki álhírekkel szemben, és úgy gondolták, hogy a kormánypárti hírt független újságíró írta, míg az ellenzéki hír politikai propaganda része. Az ellenzéki pártok támogatói viszont ellentétes mintázatot mutattak: elutasították a kormánypárti hírt, viszont elfogadták az ellenzéki álhírt, amelyet hitelesebbnek is tartottak. Közben az összes szalagcím hamis volt.

Eredményeink szerint az emberek tehát hajlamosak azt hinni, hogy a reményeiket és kívánságaikat teljesítő hírek hiteles forrásokból származnak, és nagyobb valószínűséggel gondolják ezeket valódinak. Ha azonban a hír nem áll összhangban a világnézetükkel, akkor azt gondolják, hogy a hír a politikai propaganda része, ezért elutasítják. Ezért is nagyon nehéz meggyőzni azokat, akik erősen elkötelezték magukat egy politikai álláspont mellett: a véleményükkel nem egyező hírt álhírnek, annak forrását „féknyúzgyárnak” címkézhetik.

Eredményeink tehát alátámasztották, hogy a politikai elfogultság, azaz a hatalmon lévők támogatása vagy ellenzése fontosabb tényező, mint az összeesküvés-elméletekbe vetett hit. A folyamatban fontos szerepet játszik a hír forrásának észlelt függetlensége is. A kutatás feltárta továbbá, hogy a hamis hírek elfogadása nem feltétlenül gyakoribb a konzervatívok körében, hanem egyetemes jelenségről beszélhetünk.

Ismerd meg önmagad torzításait

A „vágyteljesítő gondolkodás” kifejezése arra utal, hogy az emberek hajlamosak hinni a világképükkel összhangban lévő információkban, és a hiedelmeikkel szemben inkonzisztens tartalmakat nagyobb valószínűséggel utasítják el. Ez pedig különböző mértékben ugyan, de mindannyiunkra jellemző.

Eredményeink azt sugallják, hogy senki sem védett a téves információkkal szemben, mindenki manipulálható az elfogultságain keresztül. Ebből pedig két tanulság adódik. Egyrészt, nem szabad automatikusan megbízni olyan hírforrásokban, amelyek olyan információkat közölnek, amilyeneket hallani szeretnénk. Amikor olyan hírforrásra lelünk, amelyen mindig „jó” híreket olvashatunk, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy álhírekkel vezetnek meg bennünket. Az információforrás kritikus értékelésére nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk, amikor politikai híreket fogyasztunk. Másrészt, érdemes megpróbálni felülvizsgálni saját meggyőződéseinket, berögződéseinket, elfogultságainkat – ha csak nem akarjuk átadni magunkat saját politikai oldalunk törzsi gondolkodásának. Olyan technikai kor felé haladunk, ahol az információval való manipuláció egyre könnyebbé válik, és már videókat „gyártani” is egyszerűbb, mint korábban ( ez az úgynevezett „deep fakes”).  Ha az érzékszerveink nem tudnak már különbséget tenni a valódi és az álhírek között, akkor csak a józan eszünkre hagyatkozhatunk. Az egyetlen, ami felvértezhet minket ezen manipuláció ellen, ha nemcsak a véleményünkkel ellenkező állításokat, de a saját elfogultságainkat is képesek vagyunk kritikusan mérlegelni.
 

Krekó Péter, Kende Anna, Faragó Laura
ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszék