Cigánykerék

Az elmúlt napok történései újra ráirányították a figyelmet a hazai roma lakosság problémáira. Bár jelenleg a rablások és fosztogatások, valamint az uzsorások tevékenysége, vagy akár a kilátásba helyezett megmozdulások miatt nem árt tudatosítani, a cigánykérdés évek óta időzített bombaként ketyeg. A súlyos gazdasági-társadalmi gondok mellett nehezíti a kérdés kezelését az előítélet, az egyre mélyülő szakadék a nem roma és a roma lakosság között. Kölcsönös a sértődöttség, sandaságra gyanakszik a cigány politikus, amikor munkát kínál a gádzsó polgármester, a „fehér” azon kapja fel a vizet, ha azt tudakolják tőle: mivé lett a romaprogramokra kapott külföldi segítség...

Az előítéletek nagyon mélyek, bár jó lenne – még mielőtt megbélyegeznénk valakit is – végiggondolni, honnan is ered a többségi és a roma kisebbség közötti ellentét. És nyomban azt is, milyen esélye van a felemelkedésre annak, akit fenntartással fogadnak társai az iskolában, akit a mélynyomor szinte állati sorban tart – akár önmaga hibájából is –, akinek nincs saját ágya, tanszere, akinek családjában nem érték a tudás, és aki bizony éhesen fekszik és kel, miközben látja, hogy a „fehérek” naponta esznek, másképp élnek. Tényleg ők hibáztathatók azért, hogy nem tudnak mit kezdeni magukkal, életükkel?

A múlt rendszerben „kötelező” volt a munka számukra is, a hatvanas-hetvenes években elérhetővé vált a szakmunkásképző, állami támogatással lakáshoz jutottak, építkezhettek is akár, és gyakran a falvakban vásárolhatták meg az öreg házakat. Mi tagadás, számukra a rendszerváltás, a munkahelyek megszűnése drámai visszalépést jelentett, a munkanélküliségi arány körükben 80-90 százalékos. Összeomlott minden, a megélhetési lehetőség és ezzel együtt a felemelkedéshez nélkülözhetetlen szakképzés is. A gyerekek esélye beleragadt a pérók sarába és nyomorába, a piacképes tudás számukra elérhetetlenné vált. Márpedig a felmérések egyértelműen bizonyítják, hogy az iskolai végzettség a korábbiaknál is nagyobb szerepet játszik a munkahelyek megszerzésében. A kormányok segélyezéssel próbálták szinten tartani a roma kisebbséget ahelyett, hogy megfelelő munkalehetőséget biztosítottak volna számukra. És kötelességekhez, feltételek teljesítéséhez kötötték volna a támogatások kiutalását. Hiába hangzott el gyakran, hogy a cigányság problémáját egy-két éven belül nem lehet rendezni, hosszú távban sem gondolkodott szinte senki, az emberjogokat védőket, a roma politikusokat is beleértve.

Talán most, végre... Hiszen a közmunka megoldást jelenthetne, javulhatnának a telepeken élők életkörülményei, nem titok, a legtöbb helyen nincs ivóvíz, az utcák csatornázatlanok, a romos házak előtt folyik a szennylé, utak szinte nincsenek. Lehetőséget kell adni a roma közösségeknek arra, hogy tevőlegesen vegyenek részt saját sorsuk alakításában. És mert másképp nem megy – ezernyi rossz példa bizonyítja –, nem szabad önkéntességükre bízni a munkákba való bekapcsolásukat. Fel kell vállalni, hogy kezdetben a szociális juttatások mértéke függjön attól, felveszik-e a munkát vagy sem. Nyíltan ki kell mondani, ha kapni akarnak, adniuk is kell. Nem majd, hanem most, azonnal. És az emberjogi szervezeteknek nemcsak a jogokat kellene hangsúlyozniuk, hanem a kötelességeket is. Bőrszínre való hivatkozás nélkül.