Brooklyn, 2006. május 27–28.

Mivel csütörtök óta nem evett, nem ivott és többször hányt, szombaton reggel kénytelenek voltunk Sammyvel elsétálni az állatorvoshoz. Kicsit dejavu érzésünk volt, mert kedden reggel ugyanígy sétáltunk be a rendelő várótermébe, csak akkor még nem volt semmi baja a kis kandúrnak. Hat hónapos elmúlt, így meg kellett operáltatnunk, még mielőtt rájött volna, hogy férfi.

Meggyőződésem, hogy az alatt a fél nap alatt, az állatorvosnál szedett össze valami gyomorfertőzést, mert a sebe nagyon szépen gyógyult. Amikor végre sorra kerültünk, egy segítő személy megmérte a súlyát és a lázát. Három kilóból most csak 2,6 maradt, és a láza is magasabb volt. Örültünk, hogy Songhi doktor szolgált, mert Sammyvel már előzőleg, egy oltás alkalmával megismerkedtek. Az orvos nagyon komolyan vette a vizsgálatot és eredményét: „Sammynek hőemelkedése van, nem eszik, enyhén dehidratált és nincs energiája. Nem tudjuk, miért nem eszik. Megfigyelésképpen két napra itt fogjuk, művileg etetjük, itatjuk, közben vérképet készítünk és antibiotikumot adunk neki.” Erre persze barátnőmmel mindketten, fogadkozni kezdtünk, hogy majd mi beadjuk neki az antibiotikumot, és próbáljuk etetni is. Végül a doktor komoly tekintettel beleegyezett, és aprólékosan elmagyarázta, mit kell tennünk és mikor.

A százhatvan dolláros számla kifizetése után hazafelé menet vásároltunk drága egészséges és drága egészségtelen, de annál finomabb macskaeledelt, valamint gyomorsav-szabályozó tablettát. Sammy kapott egy adag infúziót a bőre alá, egy nagy púp keletkezett a nyakán, és mivel lázas volt, a folyadék meg hűvös, rázta a hideg egészen addig, míg a dolog fel nem szívodott.

Délután Sammyt figyeltük, aki csak ült és aludt, vagy meredt maga elé. Én hősiesen egy iskoladolgozaton próbáltam munkálkodni. Este egyik ismerősünk felajánlotta, hogy átjön cicaszittelni, s mi elsétáltunk a moziba. Mire visszaértünk, Sammy kedve kicsit javult, de az éjszakám nyugtalanul telt, többször is felébredtem és ellenőriztem, hogy a mellettem fekvő kis kandúr lélegzik-e.

Vasárnap reggel többször próbáltuk étellel kínálni, de sajnos nem mutatott érdeklődést semmi iránt, még a tojásra sem reagált, pedig az a kedvenc csemegéje. Végül nem láttunk más megoldást, egy nagy fecskendő segítségével „megetettük”, mint ahogy a kacsákat szokták tömni, és vártuk, mi lesz a következmény. Délután Songhi doktor telefonált, hogy Sammy vérképe normális, a fehér vérsejtek rendben vannak, és a vesefunkció is. Ha ma este sem eszik magától, hétfőn reggel mindenképpen be kell vinni a rendelőbe, mert félő, hogy kiszárad, mondta.

Egész este magyaráztuk Sammynek, hogy ha nem eszik, holnaptól a kórházban találja magát, de hiába. Csak ült vagy feküdt és szomorúan nézett. Nehéz szívvel mentünk aludni, éjszaka szorongásos álmaim voltak.

Hétfőn korán reggel félálomban és ágyban ugyan, de figyeltem, milyen hangok kísérik a reggeli etetést. Hallottam, ahogy barátnőm magyarázza Sammynek, milyen finom ez az étel, és amikor bejött a szobába, már sejtettem, hogy jó hírt hoz. Sammy evett a pulykafelvágottból és később a macskaeledelből is. Hála az égnek, mondtam és nyugodtan aludtam vissza.