Böjti bűnbánat és babona

A hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartó időszakot hívták negyvenlőbűtnek, bűtnek is. A kora kereszténység idején a keresztelésre való felkészülési időt is jelentette, mert csupán húsvétkor és pünkösdkor kereszteltek. A csecsemőkeresztelések elterjedése után áttevődött a hangsúly a bűnbánattartásra, a táplálkozási regulák is ezt hivatottak elősegíteni. A nagyböjti bűnbánati idő régen még a lányok és menyecskék egyszerűbb, sötétebb színű ruhájában is kifejezésre jutott. Esküvőt nem tartottak, tilos volt a dalolás, a fütyülés, a tánc, a muzsikaszó.

Cickomázás és ulicskázás

Böjti vigasságok azért voltak, a fiatalok főleg a nagyböjti vasárnapokon szórakoztak jellegzetes csoportos játékokkal, Az egyik ilyen volt a karikázás vagy cickomázás, azaz a leánykörtánc, amelyre nem vonatkozott a böjti tilalom. A kör közepén álló leány még egy legényt is behívhatott és énekelve táncolhatott vele. A „Cickom-cickom, vagyon-e szép lányod? Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon! Add nekem azt! Elkapom azt! Szita, szita péntek, Szerelem csütörtök, dobszerda” – kezdetű dalt mindenki ismeri, de kevesen tudják, hogy böjt idején hangzott el a leggyakrabban. A másik, különösen a Felvidéken kedvelt böjti játék volt az „ulicskázás”, amikor a lányok és legények közösen végigvonultak a falun, és a feltartott kezek alatt átbújva énekeltek.

A felnőttek számára az önmegtartóztatás és a kibékülés időszaka volt a böjt. A negyvennapos böjti időszak a 4. századtól kezdett kialakulni. Az időtartam szimbolikus jelentőségű, mert Jézus negyven napig böjtölt a pusztában, mielőtt megkezdte nyilvános tevékenységét, negyven napig tartott a vízözön, Mózes negyven évig vándorolt népével, és negyven napig böjtölt a Sínai-hegyen, mielőtt megkapta a Tízparancsolatot, Jónás próféta pedig negyven napos kegyelemidőt hirdetett Ninivének, a bűnös városnak. A 7. századra a böjt bevett szokás lett a római egyházban. A húsvét előtti böjtöt eleinte kizárólag nagypénteken és nagyszombatot tartották, 336-tól kezdve foglalt egy hetet magába – a nagyhetet. A negyvennapos, hamvazószerdától húsvét vasárnapig tartó étkezési megtartóztatás a 4. századtól fokozatosan alakult ki, II. Orbán pápa 1091-ben iktatta törvénybe.

Hús és zsír nélkül

A nagyböjt időszaka a böjti időszakra eső első vasárnap előtti szerdán kezdődik. Így valójában hamvazószerdától húsvétvasárnapig nem negyven, hanem negyvenhat nap telik el, ám a negyven mégis negyven, mert a vasárnap nem böjti nap. A magyar kereszténység első századaiban a hústól, zsírtól és egyéb állati termékektől való tartózkodást jelentette, csak kenyeret, sót, vizet, halat és száraz növényi eledeleket volt szabad enni, s csak naponta egyszer. Nem zsírral, hanem olajjal főztek, sok helyen a böjtös ételeknek külön edényeket használtak. A zsíros edényeket hamvazószerdán elmosták, elrakták, és csak húsvétkor vették elő őket. A füstölt húst, szalonnát a kemencébe vagy más félreeső helyre rakták, az ajtaját betapasztották, és csak húsvétra bontották ki. A kamra kulcsát a kútba dobták – persze csak jelképesen –, valójában a legmagasabb szekrény tetejére rejtették. A böjt szigora az évszázadok során sokat enyhült, bár az öregek rendszerint nem éltek a könnyítésekkel.

Eleink a nagyhéten egyáltalán nem ettek húst, nagyszerdától már zsírral sem főztek, és nem dolgoztak a földben, mert úgy vélték, ezzel Krisztus sírját bolygatnák meg. Nagypéntek hajnalban szokás volt virrasztani: ilyenkor az emberek végigjárták az útszéli kereszteket, szobrokat, lementek a patakhoz és megmosakodtak, imádkoztak a halottaikért, egészségért, családi békességért. Ezen a napon mosni még lehetett, de varrni szigorúan tilos volt – aki varrt, megszurkálta Jézus sebeit. A nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka különösen alkalmas a szerelmi jóslásokra, a lányok ilyenkor firtatták, ki lesz a jövendőbelijük. A böjt után, az esti mosakodást követően a fésűt és a szappant egy törülközőbe csavarták és a párnájuk alá tették. Aki férjhez akart menni, annak a mosakodást követően nem volt szabad megtörölköznie, mert az a férfi, akit neki szánt a sors, álmában megtörölte az arcát.

Fogadott böjt és ráböjtölés

Fogadott böjtnapot tarthatott egy egész falu valami baj ellen, ami lehetett tűzvész, jégverés és bármilyen, a közösséget érintő tragédia emlékére, nehogy az eset újra megtörténjék. Szokásban volt az egyéni fogadott böjt is, amelyet olyan napon kellett tartani, amely különben nem böjti nap, két legyet nem üthettek egy csapásra. Ezt valamilyen cél érdekében tartották, például egy családtag gyógyulása, gyermekáldás, jó házastárs, szerelem elnyerése céljából.

A ráböjtölés ellenben ártó szándékból eredt, ez esetben azért böjtölt valaki, hogy ellensége legyen beteg vagy haljon meg. Mivel a ráböjtölés igen súlyos dolog, ezért még szombaton is szigorú böjtöt kellett tartani, hogy a vágyott gonosz cél megvalósuljon. Ráböjtölhetett a megesett leány a legényre, ha az nem vette el, ilyenkor a ráböjtölés halálig tartott, ez igen nagy testi-lelki teher volt annak, aki magára vállalta. De ráböjtölhetett valaki a gonosz anyósára, a szomszédjára is, ám az egésznek csak akkor volt foganatja, ha méltánytalan sérelem érte. Ha igazságtalanul fogadtak valakire böjtöt, „visszaszállt az átok”.

Mákos csík és cibereleves

A múlt század elejére a katolikus egyház már csak a hamvazószerdát, a nagyböjti pénteket és a nagyszombat deléig terjedő időt tekintette szigorú böjtnek. Az egyszeri étkezés helyére az egyszeri jóllakás lépett, leggyakrabban rántott levest, héjában sült krumplit és mákos tésztát ettek, sehol nem főztek zsírral. A fekete mák is a gyászt juttatta az ember eszébe, ezért kedvelt étel volt nagyböjtben. A tésztát hosszúra vágták, hogy a kender hosszúra nőjön. Jellegzetes böjti étel volt a korpából készült savanyú cibereleves, a tejleves, tésztaételek, sós vízben főtt bab, olajos káposzta, főzelékek, aszalt gyümölcsök s nyilván a tojás- és halételek is. A cibere fő jellemzője az erjesztett gabonalé, aminek alapanyaga a korpa, amit jókora cserép- vagy faedényben forró vízzel bőven leöntöttek. Ez pár nap alatt savanyúvá erjed. Főzéshez a leszűrt levet használták, azzal öntötték fel a levest. Azt, ami az edény alján maradt, újra felöntötték vízzel. Böjti időszakban sütötték rozscsírából a kőtést is.

Babból, lencséből édesen és savanyítva is készült leves, böjtös alkalmaknak is állandó ételei voltak. Érdekes, ősi összeállítás az aszalt gyümölccsel (szilva, körte, alma, meggy) főtt száraz bab tejjel/tejföllel habart levese. A nagyböjti bűnbánat különösen szigorú fajtája volt a negyvenelés. Aki erre vállalkozott, a nagyböjt ideje alatt naponta csak egyszer evett, azt is naplemente után – itt kapcsolódik egymáshoz a keresztény és a moszlim vallás szokásvilága.

Kiszehajtás és villőzés

Az általános csendet és szomorúságot először a virágvasárnap törte meg. Ilyenkor szokás volt a kiszehajtás, amikor a fiatalok egy női ruhába öltöztetett, kereszt alakú faállványt vagy  szalmabábut hordoztak végig a falun. Amint vízfolyáshoz értek, a vízbe dobták vagy elégették, volt, ahol a szalmát a lányok szétszedték, és darabjait a vízfolyásba szórták. A kiszehajtással kivitték a faluból a dögöt, a betegséget a rosszat, a böjti időszak távozását és a tavasz kiteljesedését, a bőség megérkezését sürgették. 1853-ban jelent meg Kelecsényi József részletesebb leírása Kolon népszokásairól: „Virágvasárnapján a virágzó kisleánykák énekkel elegy járásukkal, egy szalmabábot felpiperézve, mit kicevicének neveznek, házról házra körülhordoznak és énekszóval így zengedeznek: »Villő, Villő, faluvégén selyemsátor, zengjünk itt most úgy mint máskor, Villő, Villő, kivisszük a kicevicét, s behozzuk a koncmesternét, Villő, Villő«.”

Általános virágvasárnapi szokás a barkaszentelés, s a népi hiedelem szerint a szentelt barka megvéd egyes betegségektől, valamint a villámcsapástól, a vihartól, a jégesőtől. A zoborvidéki magyar falvakban villőzést is tartottak ezen a napon. A lányok fűzfaágakkal járták a falut, s volt olyan község, ahol húsvéti hímes tojásokat is aggattak a fűzfaágra. A virágvasárnapot követő nagyhét végén mindenhol sor került a nagytakarításra, a meszelésre, a nagymosásra, ez a szokás ma is él.

Mosdás és tűzgyújtás

A nagypéntekhez is kapcsolódtak népszokások: a hajnali fürdőzés és az esti tűzgyújtás. A lányok abban a hitben mosakodtak meg a patakban vagy a folyóban, hogy szépek maradjanak, s szeplősek se legyenek, a víz fölé hajló fűzfák alatt pedig abban a hitben mosakodtak, hogy amilyen szép hosszúak a fűzfaágak, olyan szép hosszú hajuk lesz. Volt, ahol a beteg gyermekeket is megmosdatták, még haza is vittek a folyó vizéből, és a húsvéti ünnepek alatt abban mosakodtak. Egyes vidékeken a lábasjószágot is megitatták ilyenkor, máshol a lovakat úsztatták meg a közeli folyóban. Este aztán tüzet gyújtottak, annak emlékére, hogy Jézus elfogatása után a katonák tüzet gyújtottak a főpap udvarában, s néhol egy bábut elégetve gyakorolták a Pilátus-égetés szokását.

Időjárással kapcsolatos jóslások is fűződnek ehhez a naphoz. Eső esetén jó tavaszt jósolnak a bukovinai magyarok. Galgamácsán úgy tartották, hogy ha nagypénteken szép az idő, akkor üszkös, rossz termés lesz. Zagyvarékason úgy mondták: „Nagypénteki eső, annyi méreg, amennyi szem lehull. Rossz termés lesz.”

Nagyszombatra már csak a tisztálkodás és a lelki felkészülés maradhatott. Körbesöpörték a házat – szigorúan a faltól elfelé –, kiűzték a férgeket, meszeltek, mázoltak, megmosdottak és részt vettek a feltámadási szertartáson. Ezt a mai napig tűzszentelés előzi meg – a katolikus templomokban az előző év virágvasárnapján szentelt barkákat égetik, és azok lángjánál gyújtják meg a húsvéti gyertyát, amely a feltámadó Krisztus jelképe. A megszentelt tűz parazsát a szántóföldeken és a szőlőben szórták szét, hogy a termést el ne verje a jég. Sok háznál nagycsütörtöktől nagyszombatig nem is raktak tüzet (nem ettek főttet), majd nagyszombaton az új tüzet a templomból hazavitt szentelt parázzsal gyújtották meg, és ezen főzték meg az ünnepi ételt. A sok önmegtartóztatást aztán nagy eszem-iszom követte, de szigorúan csak a feltámadási szertartás után, vagyis szombat este vagy vasárnap hajnalban.