Bicegek

Ma délelőtt sok gond és nyugtalanság közepette rohantam a városban, s amint ilyenkor szoktam, egyszerre több dologra gondoltam, például arra, hogy legkedvesebb töltőtollam ismét csöpög, hogy borotválkozás közben ismét megvágtam az állam, hogy rekedtségem ismét egy kezdődő, de hosszú nátha előjele, szóval éppen ilyen és ehhez hasonló semmiségekkel bíbelődtem, melyek csak másoknak semmiségek, nekem azonban korszakalkotó események, amikor egy sarkon váratlanul feltűnt az a barátom, akit átlag minden tíz esztendőben látok egyszer, többnyire ilyen ideges délelőttökön, az a régi jó barátom, akinek sohase jut eszembe a neve, az a gyermekkori barátom, akiről mindössze annyit sejtek, hogy régi, jó, gyermekkori barátom, és hogy tegezem őt. A köztünk levő kapcsolatot még meghittebbé teszi az a körülmény, hogy neki sincs fogalma arról, ki-mi vagyok, csak azt tudja rólam, hogy régi, jó, gyermekkori barátja vagyok, és hogy tegez.

Vártam, vajon futni enged-e szabálytalan pályámon kétségeimmel együtt, vagy ezúttal is megállít, s elbeszélget velem.

Természetesen az utóbbi történt:

Rám bámult, és így szólt:

– Te bicegsz?

– Én? — hüledeztem. – Miért?

– Úgy láttam. Az előbb, mikor szembe jöttél velem, bicegtél.

– Dehogy – tiltakoztam kézzel-lábbal. – Én nem bicegtem. Szó sincs róla. Miért bicegtem volna?

– Úgy láttam – ismételte szilárdan.

– De ha nem bicegtem – fakadtam ki, és nevettem.

– Lehet – szólt. – Akkor tévedtem. Különben hogy vagy?

Kifejtettem, mint általában ilyen alkalmakkor, hogy remekül vagyok, közérzetem, egészségem, anyagi helyzetem pompás, vágyaim mind teljesednek, megszégyenítve a legvérmesebb reményeket, élek, mint a hal a vízben, s biztosan, elégedetten, derűsen tekintek egyre ragyogóbb jövőm felé.

Amint így fecsegtem, s ő belém karolva lépegetett mellettem, észrevettem, hogy már régen nem hallgat rám, hanem lefelé tekint a földre, és alattomosan lábaimat vizsgálgatja. Meg is állt. Jóságosan szemembe nézett, s ezt mondta:

– Nézd, pajtás, mondd meg, de őszintén, nem ütötted meg valahol a lábad?

– Nem én.

– Gondolkozzál.

– Hiába gondolkozom, ha nem ütöttem meg. Hová akarsz megint kilyukadni?

– Oda, pajtás, hogy az előbb te tényleg bicegtél. Határozottan láttam.

– Lehet – hagytam rá fáradtan és bosszúsan. – Valami szórakozottság vagy hanyagság. Nem vettem észre. Egyébként azonban sohase bicegek.

– Igazán? – kérdezte élesen és furcsán.

– Igazán hát. Sok hibám van – hadartam –, de bicegni soha és sehol nem szoktam. Mondd azt, hogy a fejem olyan, mint egy krokodilé. Elismerem. Mondd azt, hogy púpos is vagyok. Elismerem. Csak azt nem ismerem el, hogy bicegek, mert ez nem igaz. Erős lábam van. Egyenesen, keményen, határozottan járok. Nézd, így....

Katonalépésben meneteltem előtte a járdán, le-föl. Ő nézte egy darabig. Aztán, mint akit legkevésbé sikerült meggyőznöm, elmosolyodott, s vállat vont. Lanyhán nyújtotta felém a kezét:

– No, szervusz.

Továbbmentem. Bevallom, most már elfogott az idegesség. Mit akart tőlem ez az őrült? Miért képzelte, miért akarta mindenáron azt képzelni, hogy bicegtem, holott Isten a tanúm, hogy nem bicegtem? Micsoda benne ez az orv gyanakvás? Eleinte elhitte – legalább ezt tettette –, hogy nem bicegtem, megnyugtatott, mint valami gyermeket, hogy rendben van, de belül, a lelke mélyén tovább fészkelődött a sötét feltevés, hogy igenis bicegtem, hogy én bicegni szoktam, hogy én a legmegrögzöttebb bicegők közé tartozom, akik titokban, a maguk mulatságára, bűnös szenvedélyből bicegnek, de nincs bennük annyi férfias nyíltság, hogy ezt be is vallják.

Hátrafordultam.

Hát a szerencsétlen még mindig ott állt, ahol elváltunk, a sarkon, és figyelt, engem figyelt parázsló szemmel, vajon csakugyan bicegek-e. Esküszöm, hogy megszántam. Ha valakinek csak ennyi hiányzik a boldogságához, ahhoz, hogy nyugodtan éljen és aludjék, akkor kegyetlenség nem teljesíteni akaratát. Ennélfogva még tettem néhány lépést, aztán óvatosan, nem tüntetve, bicegni kezdtem, egyet, kettőt, hármat, mint aki régi hibáját próbálja takargatni, de ez sajnos – nem sikerül neki. Most nem mertem visszasandítani. De meg vagyok győződve, ebben a pillanatban a látcsövét is kivette zsebéből, mint színházban érdekesebb táncmutatványoknál.

Csak később néztem hátra. Akkor már ő is ellenkező irányban haladt, jókedvűen és önérzetesen.

Ezt gondolhatta magában: „Biceg, de tagadja.”

1931 (Forrás: MEK)