Bibistül is bírom a kiskamaszokat

A szülők, kiskamasz fiuk kedvéért, néhány hete takaros klubbá varázsolták a ház pincéjét. Az apa válla még most is sajgott a vasszekrények cipelésétől, ám a gyerek boldogsága mindezért kárpótolta. A fehér falakat ma már plakátok, a megfakult padlóburkolatot grafitis mázolmányok tarkítják.

Bocsánatot kértek a felnőttek

A két riadt szülő feltépte az ajtót, és a három tizenéves, padlón kuksoló kölyök ártatlanul, kicsit meglepődve nézett fel rájuk. A gördeszkáikat lakkozták, és ügyesen vágott sablonokon át színes lángnyelvet fújtak mindegyikre, ezzel is jelezve, hogy ők egy klub tagjai. Barátnőm nagyon szégyellte magát, hiszen éppen teregetni indult, amikor a pince mosókonyhájában megérezte az állítólagos „szipu-szagot”. Bármilyen hihetetlen, a szülők ezek után bocsánatot kértek a gyerekektől, amiért rosszat feltételeztek róluk. Azóta is szeretik a házukhoz járó klubtag kölyköket, és ennek köszönhető, hogy a pincéjükből gitárzene, és a garázsból pingpong csatározás hangjai szűrődnek be a házba. A szülők szerint, bármilyen nehéz, inkább odahaza kell megteremteni a gyerek igényelte környezetet, nehogy csavarogni kezdjen. Viszonzásképpen megismerik a kis barátait, később a barátnőit is, és nem veszítik el a bizalmát!

Valahová tartozni kell

Fiam is a pinceklub tagja, a kiskamasz történetekből bőven kijut a családunknak is. Nemrég a cserkész tanyázásból hazatérve különös, éjszakába nyúló, hosszas eszmefuttatásba kezdett az én legénykém.

„Olyan helyen jártunk, ahol védett túzok élt. Tudod, a túzokok kihalófélben vannak, ezért kell őket óvni még a széltől is. Jól megnéztem magamnak ezt az állatot. Anya, a túzok rém beképzelt, mintha tudná, hogy milyen értékes. Büszkén feszített takaros hajléka előtt, akkora faházban lakott, hogy egy hajléktalan boldogan eléldegélt volna benne...” – dőlt belőle a szó. A gyerek elmondta a nemrég Bogyaréten rendezett cserkész–székely lakodalom minden mozzanatát. Azt, ahogy tyúkot kopasztottak, kísérték a menyasszonyt és a vőlegényt, meg hogy hajnali kettőig ropták a táncházban. Beszélt a közösség fontosságáról, arról, milyen jó olyan fiatalok közé tartozni, ahol fontos érték a barátság, az őszinteség, na meg Isten szeretete. Nem hittem a fülemnek! Az én kiskamaszom nagyon bölcsen szólt olyan értékekről és kapcsolatokról, amelyeket én nagyon, de nagyon kívántam neki – majdan, arra az időre, amikor a barátai éppoly fontosak lesznek a számára, mint a család.

Volt csésze, „van” csésze?!

Elérzékenyülve tértünk nyugovóra, a családi idill azonban csak a másnap reggeli takarításig tartott ki. Nemrég egy borzasztó pocsék kávéfőzőt vettünk, csak azért, mert beleszerettem a hozzá tartozó fehér porcelánbögrékbe. Egyik kedvenc darabomat reggelre az én kiskamaszom szobájában, az ablakpárkányon találtam. Nyúltam érte, hogy a mosogatóba vigyem a szörptől ragacsos poharat. Legnagyobb meglepetésemre, a néhány másodperce még teljes épségében álló bögre apró darabokra omlott a kezemben. Kiderült, hogy csemetém éjjel leverte, de tudta, hogy ezzel nagy szomorúságot okoz nekem. Gondosan összeszedett ezért minden egyes darabot, és olyan ügyesen összeillesztette őket, hogy nekem még az ablak előtt állva sem tűnt fel a változás.

A nyakigláb lurkó nyomába eredtem, hogy legalább a vállamon lengő törlőruhával meglegyintsem, de megcsúsztam a küszöbön. A gyerek eltűnt a lépcsőfordulóban, majd másodperceken belül három vizes szalvétával tért vissza, éppúgy mint totyogó korában, amikor még én „orvosoltam az ő bibijét”.