Barokk falatkák 1.

Kőszeghy Pál (?–1703) alighanem nagyobb ínyenc volt, mint poéta. Ez a kijelentés azonban gyorsan helyesbítésre szorul: Kőszeghy ugyanis a Zrínyi ellenében szerencsétlenül kijátszott és méltatlanul háttérbe szorított Gyöngyösi István követőjeként nem sok jóra számíthatott a múlt évtizedek irodalmi kanonizátoraitól. Ma, a barokk rétorika roppant energiáinak újrafelfedezése idején más fénybe kerülnek az udvari-gáláns regiszter alkotásai (melyek gyakran épp a Zrínyi által képviselt heroikus kód játékos ellenpólusai). Kőszeghy Bercsényi Miklós gróf titkáraként alkotott gigantikus életrajzi eposzt (rossz nyelvek szerint vértelen krónikás éneket), melynek csak a harmadik része (kb. 800 strófa) maradt fenn, s Bercsényi és Csáky Krisztina házasságának történetét meséli el, jobban mondva, e házasság kapcsán ábrázolja a korabeli barokk udvari társasélet kiemelt pillanatait. Micsoda leírások ezek! Az unalmasnak kikiáltott ekphraszisz, azaz leíró költészet minő csemegéi ezek a pazar, olykor (sokszor!) nyálcsorgató ételleírások! A szánkázások, vadászatok, tájleírások, ünnepélyes bevonulások, farsangi mulatozások látványos gesztusai mellett Kőszeghy egyetlen mozdulat szépségét, erőteljességét vagy egyetlen apróság szinte mikroszkopikus leírását is elképesztő elevenséggel képes elénkbe varázsolni. De most nézzük meg, milyen pazarok az esküvői és farsangi lakomák leírásai! A felszolgálás valóságos rítus: a konyhamester „föladá az étkeket”, az asztalnok „elraká”.

A leves gyöngye tyúkfiakból készül, ám hamar töltött borjúhús is kerül az asztalra, a „sok szép ízzel való szépítés” tudománya is kollektív, részint a szakács, részint az asztalnok műve. A leírás irdatlan bőségkatalógust képez (a hősi eposz harci seregszemléit parodizálva): apró madarak, borjúmáj, tehéntőgy, vajas tehénlép, borsófánk. A részletezés ezután kezdődik (a hősök jeles tulajdonságainak felsorakoztatása), ráadásul szinte már-már a recept megverseléséig terjed: „Az puha tehénhúst megpetrezselyemezte / zöldjével, de bőven meg is gyökerezte, / benne forrván az bors, fölül gyömbérezte”. Egy-egy étel valóságos szimfónia. A borjúhúst „csigákkal” vegyítik a tortapástétomban, ehhez jön még a főtt tyúk és rák. Aki ebből eszik, „rozmaringos kertben jár”. Az ételek gyakorta a sáfránytól kapnak színt vagy ízt, illetve a bosportól, azaz a borstól, épp ez utóbbi miatt gyakran „fintorított orral” kellett enni. Kolbász, fejérpecsenye, káposztába „bújt” kappan kolozsvári módra ugyanúgy része a menünek, mint a „kartifiolos tyúk” vagy a zsályás birkahús, pacal vagy a tejes rizskásával töltött bél. Az öntetek részletező leírásai számos, mára homályos értelmű titkot fednek föl, hála a barokk szószátyárságnak: a kukrejt például zsályás szószba tett marhahúst takar, a pácolt „őzcímer” pedig őzcombot jelent. A „szelíd kácsa” is előkelő étel, ám a baromfiételek királynője talán a túzokpástétom lehetne, melyről Kőszeghy az előélet, a levadászás nehézségeit is felemlegetve ír. A madarak színes kavalkádja kerül a tálra: siketfajt, húrosmadár, császármadár, pacsirta (kövér!), galamb, réce (zsíros!), fogoly, vadlúd, sármány, pintyőke, stiglic (kicsiny!). Hihetetlen nyelvi invenció rejtezik Kőszeghy konyhai szakfogalmai mögött: a pókakakasok „megszegfüveltettek”, a kappanok pedig „felpecsenyél-tettek”.

Az ételek gyakorta szinte perszonifikált személyekként jelennek meg, a tárkonyos malachús például magakellető kacér nőre emlékeztet. Az asztal pedig olykor merő vadkertnek tetszhet, máskor gasztronómiai harcmezőnek, rozmaringos ligetnek vagy társadalmi rangot demonstráló hirdetőtáblának akár. Az édes lével „nyakon öntött” és „megmondolázott” erdei kan leírása a fűszerek és ízesítőszerek széles skálájáról tesz tanúbizonyságot, a törött szegfűszeg vagy a „malozsa” (mazsola) ugyanúgy előkerül, mint a rózsecet, petrezselyem, sáfrány, nádméz. Az édességek tárháza is gazdag, a „mondolás béles” leírása talán a legelevenebb, melybe mazsola és tengeri aprószőlő (ribizli?) kerül rózsaliktárium „édes velejével”. A vánkosfánkot fehér „nádméz hó gyanánt” lepi be, s már ez az apró kép is felhívja a figyelmet a tálalásesztétika magas színvonalára. Ez utóbbi talán a vadkanfej feltálalásában éri el a csúcspontját: „Volt egészen főve egy nagy vadkan feje, / melyen, azt gondolnád, nőtt puszpáng erdeje, / egy szép narancsot tart fogai eleje, / kin elfáradt – hittem – az fogó ereje.” A „munkás pástétomok cifra cirádáját” felsorolni is lehetetlenség. A seregszemle végén „mintegy jó sereghajtóul” töltött káposzta következett „mely friss hússal újul”.

Kőszeghy ételseregszemléje rendre kisebb egységekre esik szét: általában három sort szán a gasztronómiának, egyet pedig amolyan reklámféle összekacsintásnak a nyálcsorgató olvasóval. Ilyen reklámfogások pl.: „Ebben is sok vellát s kést hamar ütének”, „Kívánva kívánnál enni csak ilyeket”, „Jól járna ki férne hozzá éhült szájjal!”

A halételek katalógusa a halászatleírás egyik részleteként szerepel az eposz egyik leíró zugában: az asztal itt is „bővül”, méghozzá jászokkal (szálkás pontyféle), szószos csíkokkal, „gyászbul vetkőzött” rákokkal, majd a habarnyica következett (tejes levesféle szósz, esetleg egy tengeri polipfaj?), olajos-ecetes lampréták, citromos osztrigák (s a velük „atyafias gömbölyű” csigák), sőt delfinszeletek (!), tonhalak, heringek stb.

A gyümölcsök egzotikus rétegét a narancs és a citrom képviselte, az édességet a cukorconfectumok és liktáriumok. Ezekből olykor valóságos babilóniai tornyot raknak a vépi ínyencek.

A barokk az ínyencek kora, mint ahogy ez nyilvánvalóan kiderült. Kőszeghy Pál ínyencségei ráadásul kétszeresen is ínyencségek, hiszen elsődleges funkcióit tekintve szövege a barokk leírások gyöngyszeme, másodsorban a gasztronómiai lakoma mellé nyelvi lakomát is kínál a régi magyar nyelv szerelmeseinek.