Az Ige mint lámpás

A vastag könyvekkel általában úgy van az ember, hogy nem szívesen veszi kézbe. Nehezen szánja rá a drága időt, hogy elejétől a végéig elolvassa. Inkább valami gyorsabb módját választja az információ megszerzésének. Olvas róla egy jó recenziót. Megvárja, míg megjelenik rövidebb formában vagy képregényben. Vagy ha igazán jó, akkor előbb vagy utóbb úgyis megfilmesítik, és akkor gyorsabban a végére juthat.

Nagyon gyakran vélekedünk így a Bibliáról is. Pedig egy 66 kötetes sorozat van benne öszszefűzve (sőt a katolikus fordításban még több), amelyek tartalmilag, korban és műfajban is igen különböznek egymástól. A közös bennük az, hogy Isten kijelentését tartalmazzák, amint az megmutatkozott a választott nép történetében, Jézus váltságáldozatában vagy az apostolok életében. De azért a Szentírás sem mentes a „legektől”. A Biblia legközepén találjuk a Zsoltárok könyvét, és ebben van a Biblia legrövidebb és leghosszabb fejezete is. A 117. zsoltár csupán két versikéből áll, míg a 119. zsoltár dicsekedhet azzal, hogy 176 versével a leghosszabb. Gyakran vagyunk úgy vele, mint a terjedelmes könyvekkel, nem szívesen kezdünk bele. Pedig sok tartalmas üzenet, aranymondás található benne. A törvény dicséretét zengi az egész zsoltár. Formáját tekintve egy olyan költemény, amely nyolcsoros nagy versszakokból áll, és minden egyes versszak a héber ábécé egy-egy következő betűjével kezdődik, és mind a nyolc sorkezdeten az adott betűt találjuk. Egy kis irodalmi remekmű, „leg” a javából. Mégis azt gondolom, hogy a zsoltárszerző nem egy ilyen csúcsteljesítményre törekedett. Isten törvényét a különböző élethelyzetekben láttatja velünk.

A törvénnyel kapcsolatban gyakran vannak fenntartásaink. Általában úgy gondoljuk, hogy valami korlátozó, szankciókat és büntetéseket felsoroló száraz betűhalmaz. Magát a keresztyénséget is szívesen gondoljuk ilyen törvénykező, mindentől tiltó, a fejlődésben és haladásban gátló elavult dolognak. De ebben a zsoltárban nem annyira a tiltásról, a parancsról, a büntetésről olvasunk, hanem az Isten beszédéről, rendelkezéseiről, bizonyságairól, szaváról. A kettő közti különbséget egy példával illusztrálhatjuk. Szinte mindannyian részesei vagyunk a közlekedésnek. Vannak törvények, amelyek valóban szankciókat, büntetési tételeket, súlyos következményeket sorolnak fel arra nézve, ha vétünk a közlekedési szabályok ellen. A közlekedési rendőrök kedvelt kérdése: Tudja-e, mit követett el, és milyen büntetést kaphat ezért? Ez valóban émelygéssel és szorongással tölti el a megkérdezettet. De mégsem ebből állnak csupán a közlekedési törvények. Ezek legtöbbje azért van, hogy az utas biztonságosan célhoz érjen. Azt mondja el, hogy miként járjak el egy útkereszteződéshez érkezve, és mit kell tennem azért, hogy balesetmentesen folytathassam utamat. Kit kell elsőbbségben részesítenem, és kivel szemben van elsőbbségem. Ez a törvény nem molesztálásomra adatott, hanem a biztonságos és a lehető leggyorsabb célba érésemet segíti. Ha ennek nem engedek, az nem vagányság, hanem önpusztító hazardírozás. Ezért lehet a törvény a közlekedők döntő többségének kedves, elfogadott.

Az út néha ismeretlen, veszélyes hajtűkanyarokat rejteget, nem várt kátyúk nehezítik, sötétben pedig elengedhetetlen a jó lámpa. De a legjobb távfény sem világít a távoli célig, hanem mindig egy következő útszakaszt tesz láthatóvá. Az Isten törvénye, útmutatása, Igéje ilyen lámpásunk, ami segít biztonságosan járnunk az élet sűrűjében. Pál apostol azt mondja: „a teljes ĺrás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Tim 3, 16–17)

A szerző református lelkész