Az igazság mindennapi (h)arcai

Sokkal adósa az állam a gyerekeknek – olvastam nemrég egy, a sajtó számára kiadott közlemény legalján, s megvallom, ugyancsak meglepődtem. Eddigi tapasztalataim ugyanis azt mutatják, hogy az állam inkább követelőként, mintsem adósként szokott fellépni polgáraival szemben.

Maga a „célcsoport” sem szokványos, hiszen a gyerekek és az állam viszonyáról tudjuk, miben áll: az adott állam alkotmánya által szavatolja az ingyenes művelődéshez, egészséges életkörnyezethez, térítésmentes egészségügyi ellátáshoz (és még egy sor élvezeti cikkhez) való jogot, minek fejében a csemete lehetőleg tisztességben felcseperedik, hogy adófizetőjévé váljon annak az államnak, amely majd gyermekei számára alkotmánya által szavatolja satöbbi, satöbbi...

Ha mindez így volna, ahogy a fentiekben írva áll, állítom, hogy gyereknek lenni a világ legjobb dolga volna. A statisztikai adatok viszont arról árulkodnak, hogy évről évre nő a csonka családban felcseperedő lurkók száma, s hogy a bíróságok egyre nehezebben birkóznak meg a válófélben lévő, az elvált, gyerekeikért – vélt, illetve valós igazukért vagy éppen csak „sportból” – civakodó szülők ügyes-bajos dolgaival. Pedig attól, hogy közhelynek nyilvánítjuk, még igaz marad az állítás, mely szerint a hosszú évekig húzódó pereket a gyerekek sínylik meg a legjobban.

Megoldás persze van – csak ismerni kell a hozzá vezető utat...

Amikor apa maga sem tudja...

A közép-szlovákiai kisvárosban élő B. Katalin hosszas kérlelés után áll rá, hogy történetét közzé tegyem. A beszélgetés óta eltelt hónapok alatt többször visszatáncol, arra hivatkozva, hogy volt férje folyamatosan fenyegeti, s próbálja bebizonyítani, hogy alkalmatlan a gyereknevelésre. „Tekintélye” (vagy felsőbbrendűségi tudata?) megőrzése érdekében attól sem riad vissza, hogy a láthatáson kétajtós szekrény nagyságú testőrrel jelenjen meg; hogy mit is akar, régebben elfelejtette.

„Jó egy évig voltunk házasok – mondja Katalin asszony –, de a fiam sosem tudta, milyen az, ha egyszerre van apja és anyja, mivel a volt férjem nem élt velünk. Az ország másik végéből származott, és mint mondta, semmi oka nem volt arra, hogy hozzánk költözzön, bár munkája akadt volna itt is. Egy év házasság után adta be a válókeresetet, melyben rögtön kérte, hogy ő nevelhesse a gyereket. A bíróság persze kimondta, hogy nálam a helye, ám ezt megfellebbezte, miképp azt is, hogy a járásbíróság meg sem próbált kibékíteni bennünket. Ezek után feljelentések, beadványok sora következett; már nem is számolom, mi minden miatt adott bíróságra – a hetediknél feladtam. Egyebek közt eljárás folyik ellenem azért is, amiért állítólag nem engedem, hogy találkozzon a fiával, pedig a pszichológus írásba adta, hogy veszélyezteti a gyerek egészséges lelki fejlődését. Három éve folyik gyerekláthatás címén a cirkusz, mely abból áll, hogy megjelenik a ház előtt, és kiabál, becsmérel engem. A gyerek ezt korábban lelki traumaként élte meg, ám ahogy cseperedik, egyre kevésbé van rá hatással. A számtalan eljárás, lezáratlan bírósági per pedig egyre zajlik, ki tudja, meddig még.”

Katalin utánaszámol: ő és a kissrác négyszer volt pszichológiai kivizsgáláson, ami – tekintettel alig ötéves korára – megdöbbentő teljesítmény. Ezen csak az apa legújabb ötlete tesz túl; most azért viaskodik, hogy a gyereket „semleges helyen”, gyermekotthonban helyeztesse el, ahol majd mindkét szülő egymást gondosan elkerülve, zavartalanul látogathatja.

Úgy vélem, ezt nem kell kommentálnom...

Anya tudta, de elveszítette a fonalat

A másik történet úgy kezdődik, hogy ül egy férfi a kassai vasútállomás restijében, s bánatát azzal osztja meg, aki elsőként hozzászegődik.

„Nem igazán tudom, hol rontottam el, hiszen közös megegyezés alapján váltunk el, s a gyerekeimet is rendesen látogathattam – mondja a harmincas éveinek derekán járó K. Zoltán, egy fiú és egy leányka édesapja. – A bajok akkor kezdődtek, amikor az asszony hirtelen fogta a két gyereket, és külföldre költözött. Mivel senki sem tudta, merre vannak, jelentettem az esetet a rendőrségen, ám tőlük a mai napig – és ennek már öt éve – nem kaptam választ. Bíróságra adtam hát a dolgot, hogy rendezzük még egyszer a láthatási jogaimat, s ez látszólag előbbre mozdította az ügyet, mert hosszas nyomozást követően kiderítették, hol vannak, s kitűzték a tárgyalás napját is. Ennek már három és fél éve, ám az ügy a mai napig nincs lezárva; a bíróság közben pszichológiai kivizsgálást rendelt el, mely meglepő eredménnyel zárult. Magamról például megtudtam, hogy képtelen vagyok hosszú távú kapcsolat fenntartására, hogy szeretetrohamaim időlegesek, s úgy általában: igen szeszélyes ember vagyok. Annak ellenére, hogy a szakvélemény nem mondta ki, hogy rossz hatással lennék a gyerekeimre, a bírónő hozott egy olyan ítéletet, melyet akár el is fogadhatnék, ha visszaeső bűnöző lennék – de nem vagyok az. Beletörődtem a havi öt óra látogatási időbe is, csak érjen már véget a huzavona, ám a volt nejem megfellebbezte a járásbíróság döntését, mondván: a teljes eltiltást követeli. Hogy miért, azt már maga sem tudja; szerintem menet közben elveszítette a fonalat. Legutóbb a kerületi bíróságról írtak, hogy véleményezzem a beadványát, ám több mint fél év elteltével sem tűzték ki a tárgyalást, így az évek száma, amelyet elvettek abból az időből, melyet a gyerekeimmel tölthettem volna, meghaladja a négyet. Hogy fogom ezt a hátrányt behozni?”

Sehogy – mert a lehetőség már csak olyan, hogy nem köszönt be kétszer az életben. S ha mégis, a kapcsolat már közelről sem olyan, amilyen lehetett volna.

Az a bizonyos út

Mint említettem, van megoldás – ombudsmannak nevezik.

A „nép ügyvédje”, illetve a hivatalában dolgozó jogászok az intézmény fennállása óta több mint ezer, a gyermekek jogaira vonatkozó beadvánnyal foglalkoztak – tudom meg Jana Špankovától, az ombudsman hivatalának szóvivőjétől. A 2006. első félévében benyújtott beadványok száma 166 volt, kilenc esetben a 18. életévét még be nem töltött személy fordult jogorvoslatért az intézményhez. Mivel az ország törvényei kimondják, hogy gyermek-elhelyezési perekben a bíróságnak a per megkezdésétől számított fél éven belül ítéletet kell hoznia, az ombudsman hivatala az egyetlen olyan intézmény, amely a határidő túllépése esetében meggyorsíthatja az eljárást. A gyámhivatallal, illetve a tartásdíj behajtásáért szélmalomharcot vívó személyeknek szintén az ombudsman segíthet, miképp azoknak a gyerekeknek is, akiktől éppen a szülők tagadják meg a művelődésre, illetve az ingyenes egészségügyi ellátásra vonatkozó jog gyakorlását.