Az első főztöm

De szép is volt annak idején, amikor a férjemmel egybekeltünk! Akkor még nem számított, ha az ételt túlsóztam, ha a krumplit félig főtten, félig nyersen tettem az asztalra, ha a húst odaégettem…

Az első főztöm lecsóleves volt. A lecsóleves világszerte ismeretlen étel, a mi asztalunkon is csak egyszer jelent meg. Az albérletbe költözésünket követő első napon lecsót készítettem vacsorára. Aztán eszembe jutott, hogy talán levest is főzhettem volna. Na de milyet? Nem tudtam semmit a levesfőzésről, legfeljebb annyit, hogy a férjem leveses típus volt, s amíg otthon lakott, naponta kétszer evett levest. Ennek tudatában lelkiismeret-furdalásom támadt a leves hiánya miatt.

Lassan már haza kellett érkeznie... Gondoltam hát egy nagyot, s felöntöttem a lecsót jó sok vízzel. ĺgy lett belőle leves is meg lecsó is, pontosabban se lecsó, se leves. A férjem csak nézett nagyokat, amikor kiszedtem a tányérjára a nem éppen étvágygerjesztő vacsorát. Két-három falat után megkérdezte, hogy ez mi. Hát, lecsóleves, feleltem. Talán nem ízlik? Hősies választ kaptam: ĺzlik, nagyon finom. Majd egy pillanat múlva hozzátette: de máskor már inkább ne főzz ilyet!

Tudatosítanom kellett, hogy bajban vagyok a konyhatudományt illetően, ráadásul semmilyen szakácskönyvem nem volt, s távol a szülői háztól teljesen elveszettnek éreztem magam. S akkor támadt a mentőötlet: öt óra van, kapjuk magunkat, még idejében odaérhetünk a magyar könyvesboltba, s utánanézhetünk valami megfelelő irodalomnak.

Az ínyesmester szakácskönyve

költözött aznap otthonunkba, s egykettőre életünk fontos részévé vált. Még aznap este (majdnem hajnalig) áttanulmányoztam, s első benyomásaim nagyon biztatóak voltak. Rájöttem, hogy főzni nem is nehéz, csak be kell szerezni a hozzávalókat, s neki kell fogni. Úgy éreztem, levesek dolgában máris verhetetlen vagyok. Aztán kiválasztottam egy receptet a fő fogásnak is, s alig vártam, hogy másnap megvegyem az alapanyagokat, s nekiláthassak az éjszaka megszerzett elméleti ismeretek megvalósításának. A szakácskönyvnek köszönhetően nem volt nehéz dolgom. A háziasszonyok számára fontos rutint és tapasztalatokat a recepteket megelőző cikkekben tárgyalta, ezért eleve úgy álltam neki a munkának, mint aki már sok mindet tud az éppen elkészítendő ételről.

Burgonyában sült sertéscombszeletek

volt az étel neve, amelyet kiválasztottam. Kicsit lassabban készült el, mint szerettem volna, de mire a férjem hazaért, ínycsiklandó illatok terjengtek a konyhában. Magam is megcsodáltam a művet, amikor kivettem a sütőből. Olyan ünnepélyesen fogtunk hozzá, mintha királyi lakomán lettünk volna. S ez az ünnepélyesség mindig újra feltámad, ha ezt a finomságot főzöm. Sokszor kínáltam vendégeinknek, akik nagy elismeréssel nyelték mindig a falatokat, csak néha fordult elő egy-egy hozzá nem értő rokon esetében, hogy rakott krumplinak titulálták, s bár semmi kifogásom a franciák által elterjesztett specialitás ellen, a burgonyában sült sertéscombszeleteket sokkal nemesebb fogásnak tekintem.

Az évek során egy kicsit módosítottam a receptet (mint általában), de a lényeg benne maradt. S azt a szokást is megőriztem, hogy mindig két adagot készítek belőle, hogy másnapra vagy akár harmadnapra is maradjon, hogy minél tovább élvezhessük a remek ízeket.

Burgonyában sült sertéscombszeletek

1 kg sertéscombot vékony szeletekre vágunk, megsózzuk és kiklopfoljuk. 75 dkg meghámozott burgonyát karikákra vágunk. Egy tűzálló tálat kikenünk zsírral, belerakunk egy sor burgonyát. Erre egy kevés zsírt, 1-2 kanál tejfölt, sót, paprikát és karikákra vágott hagymát, majd a vékonyra kivert sertésszeleteket helyezzük. A húsra újabb sor burgonya, a burgonyára zsír, tejföl só, paprika, hagyma és sertésszelet kerül. Burgonya zárja a sort, s a legtetejét bőven befedjük tejföllel, és megszórjuk paprikával. Vagy a tűzhelyen főzzük, lassú tűzön és lefedve, vagy a sütőben pároljuk, ugyancsak lefedve. Legkevesebb egy óráig tart, amíg a burgonya megpuhul, s addigra a hús is jó lesz. Kenyérrel fogyasztjuk. (A szerző felvétele)