Az egykori Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaságról

Mint annyi más tudományszervezési és művelődési kérdésre, erre is több válasz adható. Mielőtt azonban ezeket érintenénk, érdemes futólag felidézni az SZMNT történetét.

Önmagukra találni

A Csehszlováiai Magyar Néprajzi Társaság első közgyűlése 1990. január 27-én, másfél hónappal az alakuló ülés után volt a pozsonyi Csemadok-székházban. Az archív anyagokat átolvasva látszik az, ami nyilvánvaló, a bársonyos forradalom generálta lendület állította röppályára ezt a szervezetet is, amely tulajdonképpen a Csemadok Központi Néprajzi Szakbizottságából jött létre. Jelképesnek is felfoghatjuk tehát a váltást, hiszen a kilencvenes években uralkodó áldatlan állapotok ellenére, a (cseh)szlovákiai magyar szellemi élet a korábbiaknál sokkal „önállóban” próbálhatta megtalálni önmagát. Nem voltak ez alól kivételek a néprajzkutatók sem. Ha valaki végigszemlézi a megválasztott vezetőség névsorát, s felidézi szakmai tevékenységüket, kevés kivételtől eltekintve olyan embereket talál ott, akik jelentősen hozzájárultak a szlovákiai magyar tudománytörténethez. Ág Tibor lett a tiszteletbeli elnök, a tényleges vezetéssel Liszka Józsefet bízták meg. Kocsis Aranka titkárként, Fehérváry Magda alelnökként, a kilencvenes évek végén a társaság elnöki posztját átvevő Dániel Erzsébet pénztárosként vállalt szerepet. Nem nagyon különbözött a vezetőség névsora a választmányi tagokétól és a számvizsgáló bizottság tagjaiétól. A korabeli viszonyok között egy nagyjából reprezentatív csoport jött össze, s ez – legalábbis külső szemmel, illetve a mából visszatekintve – mindvégig fennmaradt, holott sokak szerint idővel megkopott a kezdeti lelkesedés és határozottság, s hogy végül sokszor csak néhány személy kitartásán múlott a társaság fenntartása. Fontos és szimbolikus mozzanat volt ekkor az is, hogy a magyarországi és a szlovákiai szakma egy-egy képviselője is jelen volt a közgyűlésen, név szerint Selmeczi Kovács Attila, a Néprajzi Múzeum akkori főigazgató-helyettese, valamint Milan Leščák, a Szlovák Néprajzi Társaság elnöke és a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója. A provincializmusnak ellentmondó szándék, hogy az SZMNT-t bekössék az országos és a nemzetközi tudományos életbe, nyilánvaló volt.

Az asztalra letett munka

Az SZMNT évtizednyi tevékenységét sokféleképpen lehet értékelni, ami itt és most javarészt pozitív minősítést jelent. Talán azért is, mert valóban szakmai és igazán sokrétű aktivitást mutatott fel. A teljesség igénye nélkül említsük meg a Népismereti Könyvtár sorozatot, amely fontos momentum volt. Ennek első kiadványa a B. Kovács István által szerkesztett és 1991-ben megjelent Vály-völgy című kötet volt. A sorozat több témát is felölelt, fő tematikaként például a helytörténet, a népi gazdálkodás, az emberélet fordulói, az életmód, a népi gyógyászat, a népzene is megjelenik ezekben a könyvekben.

Utólag is hasznos és kedves olvasmány a SZMNT „híradója”, a már 1990-ben megjelenő Hírharang füzetek, amelyben kiválóan és áttekinthetően dokumentálták a kilencvenes években zajló tudományos és közművelődési életet. Ha valaki külön kíváncsi rá, lapozza fel az 1999-es évfolyam 2. számát, amelyben L. Juhász Ilona összeállította az SZMNT kronológiáját. Nem lehet nem elismerően tekinteni az Utánpótlás című három füzet mögött rejlő törekvésre, amely nevéhez híven, a fiatalok kutatóknak kívánt teret adni. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a SZMNT-ben belül 1990 tavaszán Szanyi Mária irányításával létrejött a Pedagógiai Munkacsoport, amelynek első eredménye volt még az év nyarán az első Néprajzi Továbbképző Tanfolyam a gömöri Domicán. Ezt más helyszíneken több hasonló esemény követte. Nem hiányoztak a Társaság tevékenységéből a gyűjtő- és gyerektáborok, valamint a gyűjtőpályázatok és a iskolások számára szervezett néprajzi vetélkedők sem.

A társaság által szervezett első konferenciáját, A néprajz és helytörténet szerepe az iskolai oktatásban 1991 februárjában rendezték, amely jelezte, milyen nagy hangsúlyt helyeztek az ismeretterjesztésre és a szakmán túli nyilvánossággal való kommunikációra, ami egy ilyen szervezetnek elemi fontosságú. Az SZMNT együttműködött több múzeummal is, aminek egyik fontos eredménye volt az 1992-ben elinduló Honti Kutatási Program.

Szépen gyarapodott az SZMNT könyvtára is, amely később a mai Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központ (FKI-EK) könyvtárának alapját képezte, és ugyanide került a Néprajzi Adattár is.

Összességében látható, hogy rövid tényleges létezése alatt mennyire szerteágazó, sokrétű és mondhatni érdekfeszítő tevékenységet fejtett ki az SZMNT, ami a jelenből nézve – és bár ez az „üzemmód” tíz év alatt kifulladt – szinte irigylésre méltó.

Társaság után

Ha az SZMNT szigorú értelemben vett szakmai tevékenységét tekintjük, a tudományos stafétát az 1997 őszén Liszka József vezetésével létrejött FKI-EK vette át. Az FKI-EK könyvsorozatai egyrészt a társaság által megkezdett irányt vitték tovább, másrészt jócskán kibővítették annak horizontját. Például a Lokális és regionális monográfiák széria előzményét már a Vály-völgyről szóló kötetben megtalálhatjuk. Az Acta Ethnologica Danubiana évkönyv több SZMNT-s kiadványtípus (pl. Hírharang, Utánpótlás, Adattári Közlemények) integrációjának minősülhet. Az FKI-EK mind a mai napig fenntartotta a kapcsolatot a tágabb szakmai körökkel, ez elsősorban más Kárpát-medencei, a szlovákiai, illetve a magyar és németországi kollégákkal és intézményekkel.
A Szlovákiai Magyar Művelődési Intézetben Dunaszerdahelyen működő Népzenei Adattár elsősorban Ág Tibor munkásságának eredménye, akinek szakmai tevékenysége az SZMNT-hez is kötődött. Ugyancsak a társaság körül kialakult élet eredményezte a tornaljai Kulturális Antropológiai Műhely létrejöttét. Az egykori SZMNT-tagok közül sokan dolgoznak ma is tájaink múzeumaiban, Komáromban vagy Galántán. Nem múlt el tehát nyomtalanul a társaság hatása, de azt is látni kell, hogy atomizálódott a szakmai élet egy olyan fórum híján, amelyet semmilyen más szervezeti forma nem képes helyettesíteni.

Mai dilemma

Az eredeti kérdéshez visszatérve, kell-e, szüksége-e ma egy magyar néprajzi és/vagy antropológai társaság létrejötte Szlovákiában. Általános igény minden tudomány számára a „teljes szervezettség”. Egyetemi/főiskolai tanszékek, központi kutatóintézet, szakspecifikus múzeum és szakmai társaságok – üdvös, ha létre tud jönni egy ilyen felállás, amely ha rendszeresen és intenzíven működik, azt is jelzi, hogy az adott térben majd kicsattan az életerőtől az adott szakma. Persze elképzelhető az is, hogy csak egy néprajzi/antropológiai szakintézmény létezik ezen a téren, míg minden más tevékenység más szervezeti struktúrába ágyazódik. Például ezzel szembesülünk a Vajdaságban, ahol megbízható rendszerességgel funkcionáló, 1997-ben önállósuló Kiss Lajos Néprajzi Társaság mellett városi múzeumok, különféle egyetemi karok és tanszékek „fogadták be” a néprajzot. Erdélyben nagyon erős szerepet tölt be az 1990 márciusában alakult Kriza János Néprajzi Társaság, amely korszerű fórumot biztosít az ottani szakmának – úgy, hogy más műhelyek is magas színvonalon dolgoznak, élükön a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetével.

A szlovákiai magyar térben az elmúlt két évtized bizonyította, hogy szakmai társaság nélkül is működhet a néprajzi/antropológiai kutatás. Miért lehet mégis kínzó kérdés az SZMNT hiánya? Ez – részemről – most elsősorban generációs dilemma. A harmincas éveiben járó kutató azt látja, hogy ha csak egy évtizeden át, mégis működött a SZMNT, amelynek csúcsidőszakában mintegy másfél száz tagja volt, s amely összefogott egy teljes generációnyi fiatalabb kutatót, akik mellett ott voltak az idősebbek is. A néprajzi és az antropológiai eredményeket – mint más tudományok eredményeit – fontos megvitatni s beágyazni egy közösségi életbe. Mégha a szakmai hitvallások különböznek is (ez elkerülhetetlen tudománytörténeti és világnézeti következmény Közép- és Kelet-Európában), mégis jó érzés hasonló ívású kollégakkal együttműködni, ápolni ezt a fura szakmát, amely összetéveszthetetlen módon tudja felderíteni egy társadalom és kultúra finom szövésű belső működési módjait. Egy néprajzi társaság arra is képes lehet, hogy felkeltse olyan fiatalok érdeklődését, akik szakmai utánpótlásként szolgálhatnának… És talán itt érkeztünk el a szlovákiai magyar néprajz és antropológia legfőbb problémájához, ahhoz, hogy alig van fiatal kutató. Ebből eredően azt a kérdést kell feltennünk, hogy lenne-e elegendő szlovákiai magyar szakember, aki erejéből és szabadidejéből egy néprajzi társaság működtetésére áldozni tud és akar. Úgy tűnik, nagyon elvékonyodott a kutatói réteg, aminek számos oka van. Ahogyan korábban, ma sem kecsegtet ez a pálya vonzó egzisztenciális kilátásokkal. Van, aki emiatt hagyja el a szakmát. Ha valaki egyetemi diplomát szerez ilyen szakon, s még képes is a szakmában maradni, előfordul, hogy a magyarországi tudományos élet „nyeli el”. Vannak példák más pályaelhagyásokra is. Számba kell vennünk, talán annyira hozzászoktunk a magányos vagy a „kiscsoportos” munkavégzéshez, hogy nem is hiányzik a nagyobb szervezetben végzett, gyakran hálátlan munka. Ha összeállna is egy szakmai közösség, napjainkban erős a politikai és a gyakran hozzá kapcsolódó szakmai polarizáció, ami feladná a leckét egy szakmai társaságnak. Egy-egy pályázati és/vagy állami támogatás mögött gyakran mérgező politikai akarat bujkál.

Objektív perspektíva

Ha a fent leírtak mind igazak is, vannak objektívnak nevezhető körülmények, amelyek nem hagynak nyugtot a szemlélőnek. Az elmúlt 100 évben a szlovákiai magyar tudományosság sokszor nehéz vajúdások közepette létezett, s ezért különösen becses volt mindig, amikor „saját kútfőből” létrejött valós tevékenységet fölmutató intézmény. Ami a dél-szlovákiai és a szlovákiai magyarokról szóló néprajzi és antropológiai szakirodalmat illeti, mára már tekintélyes méreteket öltött, de ahogyan ez már csak a etnográfiai kérdéskörök parttalanságával lenni szokott, a potenciális, és nem vagy alig kutatott témák halmaza határos a végtelennel. Nemcsak azért, mert még feldolgozatlan történeti anyagok hevernek különböző archívumokban, hanem mert folyamatosan 12. (vagy ha úgy tetszik, 24.) órában vagyunk a jelen időt tekintve – másképpen fogalmazva, a mai jelenségek tudományosan nem kevésbé érdekesek, mint a „klasszikus”, történeti témák. Dél-Szlovákia földrajzi helyzete, térbeli, társadalmi és kulturális tagoltsága örök időkre elláthat bennünket kérdésekkel és megoldatlan problémákkal, ez olyan adottság – és elvégzendő feladat –, amelyet nem érdekelnek holmi tudományszervezési anomáliák.

Az optimista olvasat tehát azt mondatja, természetesen kell egy, a szakmai közösséget átfogó néprajzi/antropológiai társaság. Más kérdés, hogy ennek megszervezésre képes-e a szlovákiai magyar tudományosság.