Egymás mellett vagy együtt? – A dél-szlovákiai néprajzi/antropológiai kutatások magyar és szlovák szemszögből

Hasonlóan válaszolna „valakink” arra a kérdésre is, hogy ezen belül szükség van-e a magyar és a szlovák kutatók közti párbeszédre. Hát hogyne lenne! Úgy tűnik tehát, hogy elviekben nincs itt semmi probléma, minden világos.
A teoretikus dimenziókat magunk mögött hagyva azonban már sokkal több gonddal szembesülünk. Nem könnyű válaszokat találnunk. Egyáltalán, kik végeztek tegnap és végeznek ma ilyen jellegű kutatásokat Dél-Szlovákiában? Mennyire kerültek megvitatásra, vitatják meg ezeket az eredményeket magyar–szlovák metszéspontban? Vannak-e egyáltalán egymással kapcsolatot ápoló kutatók? Ki beszéli a másik nyelvét? És így tovább.

Noha a konferencia méretei nem tették lehetővé, hogy ezeket a kérdéseket részletesebben áttekintsük, pár kulcsmomentumra azért érdemes felhívni a figyelmet. A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja október 18-án azért szervezte meg az Egymás mellett vagy együtt? A kisebbségek kutatása a magyar, a szlovák és a regionális etnológiában című tanácskozást, hogy az emlegetett kérdésekről is elgondolkodjon a hét előadó, illetve közönségük. Két témametszetet emelnék ki: a kutatók és intézmények közti konkrét együttműködést, másfelől pedig azt a szemléletmódot, ahogyan a magyar és a szlovák szakmabeliek Dél-Szlovákia populáris kultúrájára tekintenek.

Ami a magyar–szlovák személyes és intézményi kapcsolatokat illeti, az elmúlt évszázadban erősen hullámzó jelleget mutattak: a biztató eredmények mellett néha életjeleket is alig adtak. Ez persze nem meglepő, ismerve a történeti hátteret. Ahogy azt Marta Botiková, a jeles szlovák etnológus az egyik vita során megjegyezte: 

a néprajzi kutatásokat valamilyen módon – akár szinte tudat alatt – mindig meghatározta a politika.

Mindenesetre Ján Botík, Marta Botiková, Liszka József és L. Juhász Ilona megjegyzéseiből is kitűnt, hogy tágabb értelemben vett nemzedékük még sokkal inkább összpontosított Dél-Szlovákiára, illetve beszélték egymás nyelvét. Több szlovák és szlovákiai magyar kutató bizonyos mértékű egymásra találása 1980 körül vette kezdetét, s néhányuknál ez a mai napig kitart.

Összességében különösen érdekes volt a kontraszt Botík és Liszka előadásai között, amelyek valójában nem egymásnak mondtak ellent, hanem ellenkezőleg, kiegészítették egymást. A szlovák néprajzkutatás doyenje a tudománytörténetből az eredményeket s a pozitív fejleményeket emelte ki, míg Liszka kritikusabb hangot ütött meg.

Ján Botík szerint akár „végtelen közelítésnek” is lehetne nevezni azt, ahogyan a szlovák néprajztudomány vizsgálta a magyar kisebbségeket. Az első és hosszú ideig utolsó jó példa a Csehszlovák honismeret (Československá vlastiveda) többkötetes sorozata volt a 30-as évekből, amely valóban sokoldalúan mutatta be a csehszlovákiai magyarokat. A nagyobb lélegzetű összefoglalókban ezután hosszabb szünet következett, bár L. Juhász Ilona előadása rávilágított, hogy volt példa valós együttműködésre például az 50-es években is. Ekkor a Rozsnyói járásban, Rudna és Berzétekőrös környékén a szlovák és a magyar akadémia együttműködésében kezdődtek kutatások, amelyek eredményét aztán 1976-ban publikálták.

Botík joggal emlegette az 1980-ban Dunaszerdahelyen, a Szlovák Tudományos Akadémia szervezésében megtartott magyar–szlovák konferenciát mint referenciapontot, amely minden hiányossága ellenére a mai napig alapvető vonatkoztatási pontot jelent a kutatók közti párbeszédben. Ő maga úgy látja, ennek nyomán lett az akadémiai néprajzi intézet munkatársa Méry Margit, emellett az esemény után felélénkülő szakmai életnek köszönhetően adták ki Liszka József átfogó szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiáját.

A későbbi eredmények közül nem véletlenül emelte ki az 1990-ben kiadott Szlovák néprajzi atlaszt (Etnografický atlas Slovenska), ami már csak azért is fontos, mert 37 magyar gyűjtőponttal is dolgoztak az adatgyűjtés során (mellékesen meg lehet jegyezni, hogy a Magyar néprajzi atlasz ezzel szemben érintetlenül hagyta a nem magyar nyelvterületeket). A Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiája (Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska) is foglalkozott a szlovákiai magyarokkal, maga Botík pedig saját kötetében, a Szlovákia etnikai történetében (Etnická história Slovenska) közelítette meg a magyarokat újszerűen: autochton, vagyis őshonos népességként. A kisebbségi intézmények sorából nem felejtette el megemlíteni a Fórum Kisebbségkutató Intézetet, valamint a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumát sem. Botík felsorolásából összességében úgy tűnt, jól állunk, 1980-hoz képest számos téren előreléptünk.

Ezt a megállapítást nem vitatta Liszka József sem, sőt a felvezetőjében felsorolta azt a bő tucatnyi konferenciát, amelyet az 1997-ben létrejött Etnológiai Központ szervezett (időnként másokkal közösen), s amelyek mind nemzetközi események voltak, úgy, hogy azokról a szlovák kollégák sem nagyon hiányoztak. Ettől függetlenül aztán felvázolta a magyar és szlovák szakmabeliek közti kapcsolatok jelenlegi helyzetét, akik a néhány személyes kivételtől eltekintve szinte nem is érdeklődnek egymás munkássága iránt.

„Mintha nem is egy országban élnénk. Vannak ennek persze hagyományai – szarkasztikusan haladó hagyományokról is beszélhetnénk –, hiszen ha megnézzük a 19. századi magyar és szlovák folklorisztikát, szintén egy országban, egymásról szemlátomást szinte semmit nem tudva, vagy legalábbis úgy téve, mintha a másik nem létezne, fejtette ki a tevékenységét” 

– összegezte.

Magam is az előadók között voltam, s az 1980-as dunaszerdahelyi konferenciára való visszatekintés kapcsán igyekeztem futólag érinteni néhány kulcsfontosságú problémát. Az egyik, hogy a húszas-harmincas éveikben járó szlovák egyetemi hallgatók, illetve fiatal kutatók között csak elenyésző számban találunk magyarul is tudókat vagy legalább olyanokat, akik el tudnák olvasni a magyar nyelvű szakirodalmat. Mindez persze azt is jelenti, hogy nem nagyon kutatnak olyan terepen, ahol magyarul kellene beszélni a helyiekkel. Nem holmi „magyarellenesség” áll ennek a hátterében, egyszerűen csak más témákra specializálódnak a pozsonyi, a nagyszombati, a nyitrai és a besztercebányai tanszékeken (vagy akár máshol) végző hallgatók. A szlovákiai magyar szakmai utánpótlásról pedig azt lehet elmondani, hogy alig van. Szlovákiai tanszékeken elvétve végeznek magyar fiatalok, aki pedig Magyarországon tanul néprajzot és kulturális antropológiát, jó eséllyel ott is marad, már ha nem lesz belőle pályaelhagyó. S végül említsük meg, hogy mindkét oldalon óriási gondot jelentenek az alacsony fizetések (amelyek időnként sajátosan ötvöződnek a munkahelyek gyér számával), valamint a szakma társadalmi megbecsültségének általános hiánya.

Mindezzel kapcsolatban az is érdekes kérdés, vajon ki mennyire látja, hogy milyen szakmai munka zajlik a szomszédos országokban. Ezért volt érdekfeszítő hallani Baranyovics Borisz, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársának összefoglalóját a szentendrei intézmény működéséről. A cseh és a szlovák kutatók nyilván tudnak a skanzenről és az ott elvégzett munkáról, ám velük kapcsolatban külön tanulságos volt látni, milyen revelációszerűen tudnak hatni a viszonylag egyszerű tájékoztatások is, legyen szó a Szentendrén folyó muzeológiai, múzeumpedagógiai és más szakmai munkákról.

Ugyanúgy újdonságszámba ment a csehországi Petr Lozoviuk előadása, aki egy látszólag távoli, valójában mégis közeli téma gyanánt a szudétanémet néprajzzal foglalkozott a két világháború közti időszakban – vagyis nem éppen a legegyszerűbb érában. A kor egyik neves kutatója, Josef Hanika kapcsán bemutatta, hogyan alakul át a kutatók szemlélete a második világháború után, s hogy ez miért fontos. Hanika arra a megállapításra jutott, hogy 

a néprajznak elsősorban már nem a rurális térségekből  az iparosított nyugat-németországi területekre beáramló szudétanémetek „hagyományos kultúrájával” kell foglalkoznia, hanem a társadalmi struktúrák változásával, amit éppen az áttelepülésük okoz.

Innen kiindulva érthető meg a második témametszet – vagyis hogy miért fontos az a szemléletmód, ahogy egy etnográfus vagy kulturális antropológus a kiszemelt csoport felé közelít. Elvontnak tűnik mindez, mégis kulcsfontosságú. A köztudatban még mindig szinte egyeduralkodó módon vannak jelen a hagyomány vagy a népi kultúra – gyakran etnicizálódott – kifejezései a szlovákiai magyarok kapcsán is. Kérdés azonban, mit nyernénk azzal, ha mindez a professzionális néprajzi kutatásokat is meghatározná?

A konferencián szemléletesen megmutatkozott, mennyire fontos, ahogy a mindenkori magyar és szlovák kutatók a szlovákiai magyarokat koncepcionalizálták. Aki laikusként akár csak egy kicsit is belemélyed a szakirodalomba, láthatja, hogy a „hagyománycentrikus” felfogáson már régen túllendült a szakma, s más utakat járva keresi a társadalmi csoportok megragadásának lehetőségét.

A szlovákiai magyarok kapcsán vissza-visszatérő megállapítás volt, hogy kultúrájuk és a velük, mellettük élő szlovákok (vagy akár más népcsoportok) kultúrája sok tekintetben szinte ugyanaz – abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ugyanannak a közegnek a szülöttei.

Ján Botík tudománytörténeti köreit járva rendszeresen érintette ezt a kérdést. Meglepőnek tűnhet, de a cseh szakma részéről a 20. század elején már Karel Chotek is ráérzett arra, hogy a szlovák–magyar kulturális szimbiózis egy évszázadok során kialakult jelenség. Botík néhány praktikus példát is említett: például a szláv kölcsönszavak jelentős csoportot alkotnak a magyar nyelv szókészletében, míg a szlovák népzenében az új stílusú magyar népzenéből mintegy 300 népdal mutatható ki.

Az előadók közül Marta Boti­ková a 40 évvel ezelőtti barsi és honti kutatásaira visszaemlékezve felidézte, amikor a családi életet és a parasztasszonyok társadalmi státuszát vizsgálva arra jutott, hogy az etnikailag különböző települések az egymás közti eltéréséket etnikailag magyarázták.

Miről van itt szó? Dél-Szlovákiában a kutatók már a 70-es és 80-as években azonosították az etnicitás egyik lényegét, t. i. hogy az elsődlegesen nem valamiféle objektívan megragadható kulturális jelenségben érhető tetten, hanem a különbözőség tudatában (ahogyan ezt pakisztáni esettanulmányok alapján még a 60-as években kimutatta az etnicitáskutatást forradalmasító Fredrik Barth norvég antropológus). Magyarán arról van szó, hogy egy adott társadalom, közösség a saját határait kijelölve mintegy kidolgozza a saját kulturális kódrendszerét (Botiková nagyjából ezt rögzítette a barsi és honti falvakban), ám ettől még egyáltalán nem biztos, hogy a konkrét kulturális jelenségek valóban annyira különböznek, amennyire egyes csoportok különbözőnek akarják látni őket.

A dél-szlovákiai terepeken 40 évvel ezelőtt dolgozó etnográfusok közül néhányan gyakorlatilag erre tapintottak rá. Csakhogy – ahogyan ezt a vita során Ján Botík megjegyezte – ők, vagyis a szlovákiai kutatók akkor még nem voltak eléggé felkészültek az etnicitás elméletéből ahhoz, hogy saját eredményeiket a nyugat-európai paradigmákhoz illesszék. Mindez azonban nem változtat a lényegen: a Dél-Szlovákiában, de akár az ország egészében is tapasztalható etnikai jelenségek nagyon szemléletesen magyarázzák, mi fán is terem az etnicitás, illetve a nacionalizmus. Csak legyenek, akik kutatják is a területet.