Billy Graham, az ismert baptista prédikátor egyik beszédében egy újságíró temetését ecsetelte. Az amerikai Denverben a gyászoló gyülekezet az elhunyt üzenetét hallgatta meg felvételről: „Úgy, tehát most az én temetésemen vannak. Ateista vagyok hosszú évek óta. Mélyen megvetek minden vallásos képtelenséget.
Az ateista temetése
Ezzel aztán az elhunyt zsurnaliszta a saját temetésének résztvevőit nem könnyű feladat elé állította, mégpedig, hogy a halálának tényét kizárólag „józan eszük” igénybevételével próbálják megragadni. De lehetséges egyáltalán az ilyesmi? Lehetséges egy ember végérvényes távozását a földi létből hidegvérrel egyszerű tényként fölfogni? Nem éppen a halál az a végzetes választóvonal, mely nem egy racionalistát kényszerített már arra, hogy elgondolkozzék az emberi elmét messze meghaladó titok felett? Ennek a szüntelenül keresett titoknak a szimbóluma alighanem az az igéző, elbűvölő látvány is, amikor halottak napjának estéjén felragyognak a temetők, bennük minden síron gyertyák. Mire gondolhatnak s mit élnek át a hátramaradottak, amikor ott meggyújtják? Szophoklész görög tragédiaköltő jegyezte meg az égő gyertyák látványára, hogy „csendes öngyilkosságot követnek el...” Szophoklész után ötszáz évvel azonban Jeruzsálem mellett keresztre feszítettek egy férfiút, aki az „önemésztést” új értelemmel gazdagította: azóta már nem „csendes öngyilkosság”, hanem értelmes áldozat, a feltámadásban kicsúcsosodva. Biztos, hogy a temetőkbe látogatók közül nagyon sokan éppen a meggyújtott gyertya fölött mondanak imát halottaikért, „az örök világosság fényeskedjék nekik, nyugodjanak békében”. Világítson a feltámadott Jézus Krisztus szeretete, aki az „önelégetést” a tökéletes szeretetben élte meg, új minőséget adva ezzel neki. Járja át lelküket a mély nyugalom attól a tudattól, hogy egyszer s mindenkorra a szentek társaságába kerültek...
Az említett ateista nem akart „semmiféle egyházi éneket”, pedig lehet, hogy éppen gyászolóinak, akik elkísérték utolsó útjára őt, segített volna nagyon az egyik legismertebb gyászmiseének: „Ments meg engem, Uram, az örök haláltól”. Mert csak így nyer a halál – s vele tulajdonképpen az egész élet – teljes értelmet: a földi lét nem a végérvényes vég, hanem a végérvényes kezdet, az Istennel való találkozás kezdete. Benjamin Franklin sírfelirata úgy szól, hogy az itt eltemetett teste, mint széttépett könyv, de „a műnek lesz még egy új és bővített kiadása – a hatalmas Szerzőtől...”
Szophoklész pesszimista megjegyzése után a gyertyákról egy szellemeset is olvastam a Bölcsességek könyvében, egy kínai közmondást: „Az égő gyertyát a világmindenség öszszes sötétsége sem oltja el.” Pontosan úgy, mint ahogyan a világválságok, háborúk és konfliktusok összes sötétsége nem oltja el azoknak a ragyogó példáját, akik a szeretet önfeláldozó tüzétől lángoltak. Nem véletlen, hogy a halottak napja s a mindenszentek ünnepe követik egymást. Mert míg a halottainkra való emlékezés a földi lét mulandóságát juttatja eszünkbe, a mindenszentek ünnepe egyetlen módjáról vall annak, hogyan is lehet ez után az élet után mégis – a halál által – megszületni egy új életre. Ahogy Erasmus oly magvasan megfogalmazta: „legjobb módja a szentek tiszteletének, utánozni őket...”
A szerző római katolikus pap
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.