Az a jó piros belű füge, egyenesen a fáról

Vége a mogorva – hosszan kitartó hűvös esőket, s a párszor pár napos, árnyékban és éjjel tizenegykor is harmincvalahány fokot produkáló – idei nyárnak. Az ember egyre ingerlékenyebb, ha jön a front, lassan az is mindegy, hogy hideg vagy meleg. Itt, félúton az Egyenlítő és a sarkok között jól megszoktuk már a mérsékelt égövhöz tartozó évszakokat, de hol van már a nyári földet szikkasztó meleg, vagy a tél karácsony tájékán tetőző, szikrázó hava...! Lett helyette ózonlyuk-sugárzásmérés és napozástilalom (ha mégis kisüt a nap), meg árvizek (hurrikánhoz vagy tornádóhoz szerencsére kicsi az ország, az óceánok is messze), a globális felmelegedéssel viszont a „mi” tavaszunk és őszünk sem igen bír. Valahogy nem hiszek benne, hogy ez „átmeneti állapot”, pontosabban abban nem, hogy a jobbik, a visszafordítható fajtából való. Átmenet, az biztos, de aligha örülünk majd, ha földünk végképp elszánja magát, hogy lerázza magáról a rajta élősködő (és egyre durvább sebeket ejtő) emberiséget, nem téve különbséget az öntelt multik, a tisztes természetvédők és a többséget alkotó egyszerű bolygólakó között. De hagyom is a nagy szavakat ez ügyben, kis tengerparti nyaralásunkkal folytatom inkább. Bárha a kettő, mármint a klímaváltozás és a nyaralás azért összefügg: egy csomó ismerősünk jött haza idén dühödten az Adriáról, merthogy ott is folyton esett, a széltől felkorbácsolt tengervízben nem lehetett sem úszni, sem hajózni, a szállodában halálra unták magukat, az étteremben szlovák kaját szolgáltak fel (értsd: míg az egyik busz a turistákat szállította, a másik a hazai pástétomot, a nálunk befőzött uborkát, a rántott sajtnak való eidamit, a sonkás szalámit, a fagyasztott csirkét... Hal ellenben, pláne tengeri, egy falatka se, hogy az olyan ínyencségekről, mint az osztriga vagy a tintahal már említés se essék!). Kiszámoltam, mi átlagban hétévente engedhetünk meg magunknak egy egyhetes tengerparti üdülést, Bulgária és Kréta után ez volt a harmadik. Én ugyan voltam közben negyedszer is, igaz, szolgálati úton, ami nem volt valami sétagalopp, mert a háborús sebeket éppen csak kiheverő, de gőzerővel építkező Horvátország teljes, majd’ kétezer kilométer hosszú tengerpartjának mindegyik nagyobb szállodájába és üdülőközpontjába be kellett térni legalább egy szobavizitre. Ám most pont ezért tudtam, hogy a világ – szerintem – legszebb tengerpartján körülbelül melyik az a család (mindig vékonyka) pénztárcájának megfelelő hely, ahol védett a tengeröböl, és esős napokra rengeteg a környéken a látnivaló. Trogir bűbájos kis szigetvároska, nagyjából a horvát tengerpart közepén, s mi az alig öt kilométerrel arrébb levő Medena üdülőközpont azonos nevű, repülő pillangóra hasonlító hatalmas szállodájában foglaltunk helyet, kedves dunaszerdahelyi utazásszervező barátnőmnek (és irodájának) jóvoltából. Biztos ami biztos, indulás előtt leányommal minden családtagnak vásároltunk egy-egy új könyvet, hátha tényleg végig esni fog, és elunjuk a kártyát meg a keresztrejtvényt. De egyáltalán nem esett, sőt mintha a nap is egyszerre három felől ontotta volna a meleget, a tenger langy volt és simogató, hűvös csak a csodálatos trogiri Szent Lőrinc-katedrálisban és a Krka Nemzeti Park vízesései mellett, valamint a szállodai szobában, ahol ráadásul nyolc nyelven – köztük magyarul – beszélt a televízió. Ehhez jött a hatféle körettel kínált négyfogásos reggeli, ebéd és vacsora, a tészták és húsok mellett minimum kétfajta hallal, polipkarikákkal, sütivel, gyümölcsökkel és fagylalttal, s a svédasztaljellegből adódóan annyit ehettünk, annyiszor szedhettünk, amennyiszer csak... Én hat kilót híztam, pedig minden délelőtt asztaliteniszeztem és vízi aerobicoztam (szintén ingyenes szolgáltatások). De a legjobb a füge volt. Nem a nálunk karácsonykor kapható aszalt és cukrozott, hanem a piros belű, egyenesen a fáról. Erre azonban sajnos csak hazautazásunk előtt egy nappal jöttünk rá, addig irigyen néztük a tengerparti sétányon kora délutántól késő estig lakkozott óriáskagylókat és friss fügét áruló szöszke testvérpár asztalkáját: a kisfiú lehetett hét-, szintén napszítta hajú húgocskája úgy négyesztendős. A zömmel angol és olasz turisták meg-megálltak előttük, vették és ették a húsz kunáért (körülbelül százhúsz korona) árult 15-20 darabos befóliázott fügecsomagot, mi pedig mondogattuk, hogy majd az utolsó napon, esetleg. Közben a partra igyekezve folyton az elképesztő hangosan ciripelő kabócákat, az apró denevéreket és a fekete farkú, fehér mellényes mókusokat lestük a fákon. A férjem volt az (na jó, csak mert nem volt rajtam a szemüvegem), aki észrevette, hogy hát a fák némelyike fügefa, éppen olyanforma terméssel, mint amilyet alig két méterrel arrébb árulnak kitartóan a gyerekek. Levettem egyet, s hiába ragadt a szárából csöpögő tejszerű valami, megtöröltem és beleharaptam. Finom volt, nagyon, hamarjában még szedtem belőle egy marokra valót. Akkor vettem észre, hogy a két kis horvát árus csöndben, szomorúan bámul ránk. Sietve, kicsit szégyenkezve hagytuk ott nekik a fügefákat, az „üzletet”, az egész tengerpartot. Másnap, indulás előtt még visszafutottam, hogy vásároljak tőlük egy csomag fügét. De akkor épp egyikük sem ült a megszokott helyen.