Amikor elhagyatnak majd mindenek...

Ha valahol emberségünk mértékét aszerint fogják megállapítani, hogy mennyire vagyunk képesek gondoskodni azokról, akik életkoruk, egészségi állapotuk miatt fokozott figyelmet érdemelnek, bizony, néhányan ugyancsak bajban lesznek. Az öregotthonok lakosainak zömét ugyanis olyanok teszik ki, akiknek élnek hozzátartozóik. Miféle erők dolgoznak a háttérben?

A szolgáltatás színvonala szlovákiai viszonylatban is jóSomogyi Tibor felvételeNem tudom, miért, de hajlamosak vagyunk arra, hogy az öreg- vagy nyugdíjasotthonokra mint egyfajta végállomásra tekintsünk, ahonnan – úgymond – a szerelvény nem megy tovább. Egyesek az elhagyatottak, mások a kitaszítottak gyűjtőhelyét látják ebben az intézményben, mely részben az emberségről, másik részében pedig a pénzről szól. Mert a kommercializálódás ezt az intézményt sem kerülhette el. E téren is érvényesül az az elv, mely szerint minél jobban közelítünk az ország keleti részéből a nyugati határ felé, annál szembeötlőbb a különbség az öregotthonok nyújtotta szociális szolgáltatás terén is. Míg a keleti otthonokat tényleg a rászorulók, valamint a kitaszítottak lakják (jobb kifejezés híján kénytelen vagyok ezt használni azoknak az idős embereknek a megjelölésére, akiktől a családjuk a „kényelem végett” válik meg), a főváros néhány intézménye már-már a luxusszálló benyomását kelti. A két véglet között pedig ott vannak az üdítő kivételek, ahol az arany középút elve érvényesül.

Helyzetjelentés egy jobb napokat megélt vidékről

Gondolom, nem mondok újat azzal, hogy jobb napokat is megélt már a Rozsnyó környéki bányavidék. Amikor úgy bő hétszázötven évvel ezelőtt az első bányászok királyi parancsra megtelepedtek e vidéken, és kezdték feltárni a föld mélyének gazdagságát, a vidék virágzásnak indult. Az Andrássy grófok – merthogy a bányák egy része az övék volt – még ügyeltek arra, hogy a bányászok és családjuk emberi körülmények között éljenek, iskolákat, óvodákat alapítottak, Franciska grófnő pedig – akit a szegények oltalmazójaként ismertek – megalapította a környék első szegényotthonát, vagy ahogy akkoriban ismerték: menhelyét. A bányász szakmának a szocializmus éveiben is nagy becsülete volt, a kiemelt fizetés, korkedvezményes nyugdíj ígéretében szívesen dolgoztak az emberek. A rendszerváltás után azonban rájöttünk, hogy jobb az ukrán érc; a bányák nagy részét bezárták, egy üzem működik mindössze, a bányászokat szélnek eresztették. Akik elérték a nyugdíjas kort, aránylag jól jártak. A többi meg? Boldoguljon, ahogy tud...

„Nagy szerencsénk van, hogy még érezteti hatását a bányásznyugdíj” – mondja bevezetésképp Ján Galo, a rozsnyói öregotthon igazgatója. Az Érchegység oldalába kapaszkodó üveg- és betoncsoda a „békeidőkből”, a kommunizmus építésének éveiből maradt fenn, minden előnytelen megoldásával egyetemben.

„1992-től működik ez az öregotthon és szociális szolgáltatóház – tudom meg az igazgatótól. – Befogadóképességünk 160 fő, de fenntartunk hat olyan férőhelyet is, mely az ideiglenes elhelyezést szolgálja. Ez merőben új szolgáltatás, amolyan szükségszálló arra az esetre, hogy ha valaki elutazik, bizonyos összeg befizetése fejében idős hozzátartozóját maximum fél évre elhelyezheti nálunk. De van más rendeltetése is: így oldjuk meg azokat a helyzeteket, amikor valaki hirtelen elveszíti bevételi forrását, ingatlanját, és az utcára kerülés veszélye fenyegeti. Egyrészt a növekvő érdeklődés, másrészt pedig a szociális helyzet gyors alakulása hozta, hogy ezt a szolgáltatást bevezettük.

Anélkül, hogy hazabeszélnék, elmondhatom, az intézmény által nyújtott szolgáltatás színvonala jó, amit az össz-szlovákiai felmérés is tanúsít, ám a mi tanúink elsősorban azok az idős emberek, akik itt élnek. Az is magáért beszél, hogy jelenleg több mint ötvenen vannak az elhelyezésre várakozók listáján, és nem teszünk különbséget közöttük aszerint, honnan jönnek. Nyitva vagyunk mindenki előtt.”

Az intézmény különben egyike azoknak, melyeket a jogkörök átvétele óta a kassai megyei önkormányzat tart fenn és üzemeltet. A képviselők hozzáállását, szociális érzékenységét tükrözi a beugró is, mely példátlanul alacsony.

Mennyi az?

„Tudni kell, hogy a pénzügyi kérdésekben a fő irányt a szociális ellátásról szóló törvény szabja meg. Ez kimondja, mennyit költhetünk étkeztetésre, mennyi a lakóterület, mennyi a közösen használt szociális és egyéb helyiségek négyzetméterének használatáért kiszabott díj, és leszögezi azt is, hogy mindezek levonását követően a nyugdíjasnak fel kell, hogy maradjon a létminimum 20 százalékának megfelelő összeg, ami jelenleg 782 koronát tesz ki. Ha ez nem teljesül, mi fizetünk rá. Arról, hogy ügyfeleinknek belépőt kell fizetniük, már a megyei önkormányzat rendelkezett. Ez lehet akár nulla korona is, ha az illetőnek öt évre visszamenőleg kimutathatóan – illetve hát kimutathatatlanul – nincs semmije. Aztán pedig a birtokolt ingatlan és a nyugdíj nagyságától függően változik. A kliens egyszerűen becsületbeli kijelentést tesz a vagyonáról, és eszerint határozzuk meg az illeték nagyságát.”

Galo úr azt is elmondta, nagyban segíti működésüket a kórház, mely rendszeresen, de szükség esetén is orvost küld. Ez nagyon nagy dolog, hiszen az intézmény elég félreeső helyen található. De legalább nyugalom van...

Valamivel nyugatabbra...

Egy másik nyugdíjasotthon, légvonalban röpke háromszáz kilométerrel nyugatabbra, Somorja büszke városának központjában. A környék lakosai – tévesen – amolyan elfekvőnek tekintik, pedig...

Pedig legfiatalabb lakosuk még a harmadik X-en innen van, és egészében véve sem az elesettség hangulata uralkodik a falakon belül. Ez is csak egy hely, ahol élni kell – és lehet.

„Korábban szegényotthonként működött, majd az államosítás után avanzsált nyugdíjasok otthonává az intézmény – vezeti fel a témát Vörös Anna, aki nyolc éve tölti be az igazgató tisztjét. – Kis kapacitással dolgozunk, ami harminc főt jelent; ennek megvan az az előnye, hogy személyesebb a kapcsolat, hogy jobban oda tudunk figyelni a kliensekre. Mivel jelenleg a város fennhatósága alá tartozunk, Somorja lakosait a kérvények elbírálása során előnyben részesítjük, de nem utasítjuk vissza a más vidékről – akár az ország keleti részéből – érkezők kérvényeit sem. Előfordultak olyan esetek is, hogy a várólistán lévő személy maga döntött úgy, nem veszi igénybe a szolgáltatásunkat mindaddig, amíg kétágyas szobában nem kap helyet. A várakozási idő pedig egyre rövidül, az utóbbi évben ugyanis egyre gyakrabban tapasztaltuk azt, hogy a hozzátartozók már csak a végső esetben fordulnak hozzánk. Hogy mi ennek az oka? A családok anyagi helyzete. Minden koronára szükség van, legyen az akár nyugdíj, akár gondozási pótlék, ezért sokan már csak úgymond a halálán levő hozzátartozójukat hozzák be.”

Az anyagiakra terelve a szót megtudom, hogy mióta az intézmény a városé, azóta nincsenek ilyen jellegű gondjaik.

Csoda

– vagy csak ügyes gazdálkodás?

„Tudni kell – folytatja az igazgatónő –, hogy az állam minden egyes bentlakó ellátásához mintegy nyolc-tízezer koronával járul hozzá. A kliensek nyugdíjukból körülbelül 3,5-4 ezer koronát fizetnek csak, a többit minden hónap tizenötödikén kézhez kapják. Ebből persze bonyodalmak is adódhatnak – például ha a kedves hozzátartozók nem tudják eldönteni, ki »nyúlja le« az adott hónapban az idős ember pénzét. Előfordult már, hogy a testvérpár a ház előtt, az utcán verekedett össze a nyugdíj maradékán. Mit tehetek ilyenkor? Figyelmeztettem őket, hogy gondolják meg, mit művelnek, mert ez a néni életébe kerülhet. Annyit sem hagytak nála ugyanis, amiből kiválthattuk volna a szív-rendellenességekre felírt gyógyszereit. Aztán az alkalmazottunk előlegezte meg a szükséges összeget, mert a »gyermekek« hajthatatlanok voltak.”

Ezek után szinte kínos arról beszélni, hogy gondoskodás és ellátás ide vagy oda, a családot azért nem pótolja semmi...!

Ódon hangulatú, takaros szobák, ápolt kiskert – ahogy egy idősek otthonának ki kell néznie. A huszonöt éves Mária sehogy sem illik bele a képbe; ő, mint az igazgatónő elmondta, a szabályok ellen vétve nyert bebocsátást, mivel szülei elhaláloztak, és egyedül maradt családi házukban. Ennek fenntartása pedig meghaladta erejét, lévén csökkentett munkaképességű. Kedvenc időtöltése az újságok sportrovatának böngészése, vagy ha meccset nézhet Jánossal, aki a futár szerepét is betölti – ő hordja az ebédet a város más szegleteiben élő nyugdíjasoknak. A jóval idősebb Éva asszony helybeli lakos, a városban élnek a hozzátartozói. Keveset beszél, szemmel láthatóan valami más foglalkoztatja.

„A gond ebben az országban nem is annyira a nyugdíjasotthonokkal, mint inkább a csökkentett testi vagy szellemi képességekkel rendelkezők ellátására szakosodott szociális intézményekkel van – mondja búcsúzóul az igazgatónő. – Már ha valaminek a hiányát gondnak nevezhetjük.”

Viva Las Vegas!

Még nyugatabbra, közel eldorádóhoz. Pozsony, a város tágabb központja, 2004 vége felé. Az idősek otthonának álcázott villa portása gyanakodva végigmér, majd miután közlöm vele, hogy tollforgató vagyok, és az előzetes egyezség értelmében jelenésem van az igazgatónál, az aktatáskám és zsebeim tartalma iránt érdeklődik. Mert az egyezség úgy szól, hogy sem kép-, sem hangrögzítő alkalmatosságot nem vihetek be. Még jó, hogy az örökírómról megfeledkezett.

Mire jó ez a nagy elővigyázatosság? – kérdem N. úrtól, aki sem a saját, sem pedig az intézménye nevét nem kívánja a sajtóban látni-hallani. „Tudja, sok olyan kliensünk van, akiknek a közeli hozzátartozói magas tisztséget töltenek be, ismert személyiségek. Az ő jogaikat védjük ezzel.”

Rövid, ámde tanulságos séta következik a kétszintes villa kül- és belterében („Nem zaklatjuk az ügyfelet!” – szól az ukáz). Fürdőmedence, szökőkút, arborétumnak is beillő angolkert, bent szalon, egy-, maximum kétágyas szobák, minden luxuskivitelben. „Jelenleg tizenhat ügyfelünk van – tudom meg az intézmény korlátlan urától –, és nem is igazán szándékozom többet felvenni. ĺgy maradéktalanul ki tudjuk elégíteni az igényeiket. Itt tényleg mindent megkapnak, ám ennek megvan az ára is. Hogy ez mennyi? Az igényektől és a fogyasztástól függ. Ha kell, megrendelésre főzünk, biztosítjuk az orvosi felügyeletet, de vállaljuk az ügyfél ki- és beutaztatását, bármit. Fő, hogy a megrendelők elégedettek legyenek.”

Tényleg, ez nagyon fontos, ez a jó üzlet alapja. Azért nem állom meg, hogy – ismerősöm ajánlására – ne érdeklődjem a beugró iránt. Állítja, hogy ő, aki jól menő ügyvédi és ingatlanközvetítő irodát tart fenn Pozsonyban, nem engedhetné meg magának ezt a luxust. Hát tényleg nem.

Azért meg kell, hogy jegyezzem: ez is csak az emberség egyik megnyilvánulási formája. Igaz, jó pénzért gyakorolt emberségé, ám ilyen dolgokban nem szabad kicsinyesnek lenni. Mint már említettem, a családot pótolni képtelenség; legyen hát meg legalább az illúziója annak, hogy az ember akkor is fontos valaki számára, ha a társadalom szempontjából már „hasznavehetetlenné” válik.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?