Álmokkal álmodó teaház

Páczer LauraKépek: Uno PhotoFinom, kecses, törékeny, barátságos: Páczer Laura, a háziasszony és tulajdonos éppen olyan, mint teaháza, melyet a Komárom perifériáján levő egyik bástyafal zugába álmodott. Teaházat nyitni nem nagyon szokás mifelénk. Nincs alkohol, nem lehet dohányozni..., hát miféle szórakozóhely az ilyen?! Jó, nagyon jó! Az ember széthúzza a fagyöngy függönyt, és egy valószínűtlen világban találja magát. Illatos gyertyák, keleti szobrok, tibeti csengettyűk és nagyszülei korának bútorai között. ĺgy, együtt, harmóniában.

Laura teázójában mintegy hetvenféle teakeverékből válogathat a vendég. Finom ízek és – ha kérik – szakavatott ismertető a háziasszonytól, hogy hogyan is kell elkészíteni az italt a keleti módra készült teázóedénykékben, s hogy melyik teaféleség mire jó. Mert van, aki ellazulni akar, más felfrissülni, és akad olyan látogató is, aki azért fogyaszt el egy csészényi „csodaitalt”, mert szerelmes érzésekre vágyik...

– Olyan érdekesen jött az egész. Talán akkor kezdődött, amikor a karambolom után átértékeltem az életemet, talán Kanadában, ahol a nővéremmel ellátogattunk egy furcsa lakásba – fog bele történetébe Laura. – A bútor, amellyel berendeztem a teaházat, és a nagyszüleim képe a falon – akiket szinte nem is ismertem – még a szülői házból való. Bátorkeszi származású vagyok, de Komáromban nőttem fel. Gyerekként nagy mesemondó voltam, s a pajtásaimnak galambok lakta padlásunkon gyakran mutattam meg – mint „török korabeli emlékeket” – azokat a színes üvegeket, melyeket előzőleg én magam rejtettem el... Tizenkét éves koromban elváltak a szüleim, és én az öt évvel idősebb nővéremmel anyuhoz kerültem. Egy lakótelepi lakásba költöztünk, s ez számomra a családi ház után hatalmas megrázkódtatást jelentett. Szerencsémre felvettek a lévai óvónőképzőbe, s utána a két anyasági szabadságot leszámítva tizenkét évig óvónőként dolgoztam.

Húsért parfüm

Mit várok az élettől, tette fel magának nemegyszer a kérdést a fiatal lány, aki a középiskola befejezése után szinte azonnal férjhez ment, és húszévesen világra hozta első gyermekét, Pétert. A válasz még évekig váratott magára.

– A férjemet baráti körben ismertem meg. Miután összeházasodtunk, azt javasolta, költözzünk ki falura. Nem tudtam, mit vállalok. Emlékszem, odafelé az első úton még miniszoknyában és tűsarkú cipőben mentem, akkor, 84-ben az volt a divat. De gyorsan melegítőre és gumicsizmára váltottam, mert kiálltak az emberek az utcára. Tíz évig kertészkedtünk. Az egy kőkemény időszak volt, bár a volt apósomék nagyon sokat segítettek. Igen, mindez múlt időben. Eleinte olyan volt számomra a házasság, mint egy szép játék. Csak sajnos a férjemmel nem egyezett a természetünk. A kertészkedés évei alatt milliméterre megismertem a karfiol összes formáját, megértem azt, hogy november első hetében éjszaka fél egykor szedtük a zöldséget... Közben nekem nagyon hiányzott a város. Könyörögtem a férjemnek, hogy legalább hetente kétszer menjünk be Komáromba. Az is elég, hogy felbaktatunk a hídra, szívok egy kis városi levegőt, és jöhetünk vissza... Sokszor előfordult, hogy a városi barátok jöttek ki hozzánk, és ha például disznóölés után voltunk, én mindenkivel egyezkedtem: neked adok combot, te hozol parfümöt. Mindeközben volt már drága autónk, de olyan szövetkezeti lakásban laktunk, hogy ha a Péter-kályhából éjjel kiesett a cső, lila szájjal ébredtünk. És hosszú évek után azt mondtam, nem csinálom tovább.

Bazár és drogellenes rapegyüttes

A városból falura szakadt fiatalaszszony elkezdett önállóan vállalkozni. Faluhelyen is, a városban is. Az egyik vonalon Komáromban, a Művelődési Központban szervezett egy táncegyüttest. A csapat két és fél év alatt hetven (!) tagúra (és három csoportra) bővült. Rappeltek, táncoltak, de ami a fő: mindezt a kábítószer elleni tiltakozás jegyében. Rendszeresen felléptek a környező településeken, és a műsor mindig azzal kezdődött, hogy Laura felolvasott egy, a kábítószerezést elítélő szöveget. Meg is lett az „eredménye”. Amikor megalapította a Hip-hop tánciskolát, és egy színes bőrű fiatalembert is beszervezett, az egyik bemutató után odahaza rövid telefonüzenet várta. „Lehet, hogy valamelyik gyerekedet nem látod viszont...!” Laurának ugyanis már megszületett a kislánya is, aki akkor éppen óvodáskorba lépett. És ő a fiát-lányát féltve azonnal befejezte a fellépéseket, az oktatást, a táncot.

– Éppen egy olyan diszkóban léptünk fel, ahol simán árulták a drogot. A rasszizmus is tombolt, s mi valakiknek nagyon nem tetszettünk... A másik vonalon viszont, bár időnként nagyon megalázónak éreztem, tovább dolgoztam. Az egészről csak annyit, hogy egy napon felkerestem egy, még a középiskolából ismert lányt, hogy „Szia, Bea, fogunk együtt vállalkozni?” És ő azonnal azt mondta: „Jó, gyere, beszéljük meg!” Három napon belül mindkettőnknél ott volt a családtagoktól kölcsönkért „kezdőtőkénk”, harmincezer korona. És megvettünk egy teherautónyi, Ausztráliából behozott használt ruhát. Akkor már megvolt ennek a teázónak a helyisége, egyszer gyereksétáltatás közben fedeztem fel. Toltam a babakocsit, és belestem a lepusztult, rothadó padlójú zugba, ahol éppen négy fiatal hajléktalan húzta meg magát... Később arra gondoltam, raktárnak jó lesz. Egy csomó bazári holmit árultam. A ruhákkal volt a legnehezebb. Volt olyan nap, hogy a társnőmmel fejenként négyszáz kilónyi ruhát mozgattunk meg. Beraktuk a kocsiba, kivittük falura, kipakoltuk, azután a maradékot újra vissza az autóba, majd ki a raktárhelyiségbe. A második szülés után nyolcvan kiló voltam. Ez hetek alatt lement. Olyan bicepszeim lettek, hogy csak!

Hogyan lehetett ezt két gyerekkel bírni? Nehezen. Eleinte volt olyan, hogy a kettő helyett csak egy doboz tejet tudtam venni. És akkor azt mondtam nekik, hogy figyeljetek, ma tejbegrízt eszünk. S mosolyogtam hozzá. Mert abban a volt férjemmel megegyeztünk, hogy ha különválva folytatjuk is az életünket, a gyerekeket a lehető legkevésbé terheljük ezzel... A dolog a mai napig így működik. Amikor édesapám két éve egy tragikus balesetben meghalt, és én utána a hagyatéki dolgokat rendezni kiutaztam a nővéremhez Kanadába, a volt férjem teljesen természetesnek vette, hogy két hónapig ő felügyeli a gyerekeket.

A baleset

– Fáradt és kicsit ingerült voltam aznap – folytatja szokványosnak cseppet sem nevezhető élettörténetét Laura. – Hazafelé autóztam, és megcsúsztam a gútai kanyarban. Húsz centire álltam meg egy hatalmas munkagéptől. Az ütköző leszakadt, de nekem – akkor úgy éreztem – semmi komolyabb bajom nem történt. Igaz, hogy három napig dadogtam, fájt mindenem, de ezt a sokk rovására írtam. Azután elkezdtem egyre nehezebben lélegezni. Három héttel később elmentem az orvoshoz. Akkor tudtam meg, hogy két bordám is eltörött, s az ütközés a szívem felett, illetve a nyakam tájékán is sérülést okozott. S hogy már nincs mit műteni, a bordáim alighanem rosszul nőttek össze. Kórházba kerültem, de sem az infúziók, sem a fájdalomcsillapítók nem segítettek. Folytak a könnyeim, és azt mondtam magamnak, így nem lehet élni. És akkor, amikor tehetetlenségemben már nem tudtam, mihez fogjak, akkor találkoztam a jógával. Magyarországon, egy kirakatban láttam meg a szót. Reklám volt, de bennem megmozdult valami. Elkezdtem keresni az ezzel kapcsolatos kiadványokat, és megtudtam, hogy van vagy tízféle jógaprogram. Kiválasztottam a legradikálisabbat, a hatha jógát. Figyelmeztettek, hogy veszélyes lehet a szervezetre, de nekem – miután addigra már az összes fellelhető természetgyógyászt és csontkovácsot végigjártam – nem volt mit vesztenem. Diákkoromban járási bajnok voltam gimnasztikában, s gondoltam, rákényszeríthetem magam a napi jógagyakorlásra. Úgy a negyedik alkalommal éreztem meg az egyik ászana végzése közben, hogy ropog a mellkasom. Átment a levegő, engedett a testem. A jóga fél év alatt rendbetett, azóta gyakorolom, s egy ideje oktatom is. Egy év után kezdtem érezni azt is, hogy szervezetem méregtelenítődik. A gyerekeim is elvégzik a napi öntisztítást, bár én nem kényszerítettem őket rá. Ebben sem vagyok fanatikus, vallom, hogy az életben semmit sem szabad túlzásba vinni.

Hét dollárért

Teák, illatos gyertyák, keleti szobrok, tibeti csengettyűk s a nagyszülők bútorai között teljes harmóniában Most érkeztünk el Kanadába, egész pontosan a Torontó melletti Kitchenerbe. Ahová édesapjuk halála után egy évvel Laura elvitte az eladott családi házból a huszonnégy éve ott élő nővérének a rá jutó hagyatéki részt.

– Tavaly, szeptember 11-én omlott össze Manhattanben a két torony, és nekem 13-ára szólt a repülőjegyem. Eltettem, emlékbe. A házat azért adtam el, mert nem akartam a szűkebb családban örökösödési problémákat. Nagyon fájó szívvel mentem bele, de tartozni sem akartam senkinek. A szüleim új házasságban élnek – éltek. Apukámnak egy ostoba gázoló elvette az életét. Mit mondjak?! Anyukám, akinek nagyon sokat köszönhetek, hála istennek most is egészséges. Én, aki mindig máshová kívánkoztam, hozzá bármikor mehetek. Benne találtam meg azt az embert, akinek a legmélyebb, legtitkosabb dolgokat is el tudom mondani. Veszekszünk néha, vannak nézeteltéréseink, de olyan emberek, akik nem állnak túl közel egymáshoz, nem is tudnak összeveszni. Mert nincs köztük melegség sem. A szívósságot viszont az aputól örököltem. Talán ezért is mertem felülni a New York-i terrortámadást követően elsőként indított Malév-gépre tavaly, szeptember 25-én. Két hónapot voltam Kanadában, egy hónapot nagyon keményen dolgoztam. Ötkor keltem, elvégeztem a jógagyakorlatokat, azután húsz kilométerrel arrébb, egy autóalkatrész-gyár kantinjában a konyhán dolgoztam. Kettőkor végeztem, volt két és fél óra pihenőm, majd fél hattól éjjel tizenegyig felszolgáltam abban a cseh étteremben, ahol azelőtt a nővérem dolgozott. Ő mondta is, hogy „Manócska, hát normális vagy te?! Kijössz a hagyatékkal, aztán dolgozol hét dollárért?!” Azt válaszoltam, igen, mert nálunk hét dollár sincs mindig. S lehetek én bármilyen ügyes, aranyos, mindez kevés a tisztes megélhetéshez. Akkor most meg akarom próbálni, hogyan élnék Kanadában, ha a nulláról kezdeném, fizikai munkával. De azért... Amikor a cseh származású főnöknőm először mondta, hogy menjek el bevásárolni a nagyraktárba, azt feleltem, még nem beszélek elég jól angolul. Két hét után viszont muszáj volt megváltoztatni a fejemben a kódot, és átállni az angolszász gondolkodásra...

No, de ettől már nincs messze a teaház! Ott, Kanadában a nővéremékkel megnéztem, amit lehetett. S akkor, egy alkalommal egy szűk kis városi utcácskában egészen különös helyre mentünk. A hosszú szőke hajú, erősen középkorú hölgy, aki fogadott, egy színes bőrű férfivel él együtt. Arról nevezetesek, hogy „kinyitották” a házukat az embereknek. A vendég úgy járhat-kelhet, mint otthon. Bementünk a konyhába, ahol egy körasztalon ki voltak rakva a teák, a világ minden részéről... A hölgy rámutatott a hűtőre, hogy válasszuk ki, mit szeretnénk enni. De a nappaliban döbbentem meg igazán: könyvek garmadája, a legelképesztőbb összevisszaságban, Václav Haveltól Garcia Márquezig. Abban a házban mindenki a saját hazájából származó könyvvel „fizetett” a vendéglátásért. Az emberek művészetekről, a világról, önmagukról beszélgettek, ismerkedtek. Nekem ez a hangulat nagyon megtetszett. Amikor hazajöttem, és a családi házból a bástyaraktárba bezsúfolt régi bútorokat megláttam – melyeket előzőleg ki akartam vitetni a szemétdombra –, már tudtam, hogy nem, valami mást kezdek velük! Hiszen valamikor az egyik szekrényben voltak a ruháim, a másik szekrény ajtajához szokta a nővérem kislánykoromban odacsípni az ujjamat... A mostani teapult valójában az egykori ágyunk elülső lapja. ĺgy indult a teaház, családi örökséggel. Amit kellett, hozzátanultam. Nem volt egyszerű, de hát mi az, ami ebben az életben egyszerű?