Állandóan a szabadulásra gondolt

A News hetilapnak adott interjúban is elmesélte fogságának néhány, eddig ismeretlen részletét. Az interjú az újság tegnapi számában jelent meg. Reuters-felvételCsinos, mosolygós lány Natascha. Kicsit szorongott az interjú alatt, olykor kereste a szavakat, reszketett a hangja, és náthával küszködött, néha behunyta a szemét, mert még érzékeny a fényre. Máskülönben szinte semmi sem utalt arra, hogy nyolc évig csak egyetlen emberrel kommunikált, s a legtöbb időt egy kis sötét szobában töltötte. „A körülményekhez képest jól vagyok“ – mondta. Bízik az orvosokban, a pszichológusokban, akik körülveszik, és bízik saját magában is. Azt mondta, furcsa neki, mennyire törődnek vele, szabadulása után a rendőrök, majd a szülők ölelgették, erősen, úgy érezte, mintha össze akarták volna roppantani.

Natascha elrablása napjának minden pillanatára emlékszik. Reggel felkelt, mint máskor – mondta – de szomorú volt, mert előző este összeveszett az anyjával. Elindult az iskolába, látott egy parkoló autót maga előtt, s olyan érzése támadt, hogy át kellene mennie a másik oldalra, de mégsem tette meg. Amikor a kocsihoz ért, egy férfi megragadta, behúzta az autóba, s azt mondta, nem történik baja, ha szót fogad. Ha a szülők fizetnek, majd hazamehet.

Az emberrabló, Wolfgang Priklopil azonban sohasem hívta fel a szülőket, nem azért hurcolta el a lányt, hogy váltságdíjat követeljen. Belökte Nataschát a sötét pincehelyiségbe, ahonnan fél évig ki sem mozdulhatott. „Mérges voltam magamra, hogy nem mentem át az utca másik oldalára, hogy nem az anyámmal mentem az iskolába“. Akkor meg volt győződve arról, hogy sose találják meg. Örökké zúgott a ventilátor, a lány néha szinte klausztrofóbiás állapotba került, ásványvizes palackokat dobált a falba, vagy ököllel verte azt, hátha valaki meghalja. Fél év múlva felmehetett a fürdőszobába mosakodni, de két évig semmit sem tudott a külvilágról. Csak ezután kapott rádiót, hetilapokat, majd napilapokat is, de Priklopil minden újságot leellenőrzött, nem írt-e rá valamilyen üzenetet, amely kikerülhetett volna a házból. Karácsonykor, húsvétkor és a születésnapjain ünnepeltek, elrablója ajándékokat is vett neki, ekkor érezte, hogy nem tiszta a férfi lelkiismerete. Az elejétől fogva ő volt az erősebb, elrablója paranoiás volt és labilis személyiség, s mindjárt az elején tudatosult benne, hogy ennek a férfinak valami hiányzik. Nem volt senkije az anyján kívül, aki néha ott járt a házban. Erre rájött, mert általában ekkor volt főtt étel, ekkor volt rend a lakásban. De nem tudott jelezi, s nyilvánvaló, az anyja nem tudott semmit fia tettéről.

Wolfgang Priklopil néha elvitte vásárolni, nagyon elővigyázatos volt ilyenkor, csak előtte mehetett, senkivel nem állhatott szóba, mert megfenyegette a lányt: megöli az illetőt, őt is és magát is. Sok emberrel találkoztak, megpróbált a szemével jelezni, de senki sem figyelt ezekre a jelzésekre. Egyszer adódott egy alkalom a szabadulásra, amikor egy elárusító megkérdezte: miben segíthet. De csak állt némán, mosolyogva, nem jutott szóhoz, lemerevedett, begyökerezett a lába a földbe, és a szíve dobogott nagyon erősen. „Szörnyű volt“ – mondta.

Fogságában azonban nem érezte egyedül magát, szép dolgokra gondolt, a családjára, a boldog pillanatokra, és későbbi önmagával teremtett kapcsolatot. Azon töprengett, hogy mit mulasztott el az életben, olyan szép dolgokat, mint az első szerelem. Egy percre sem adta fel azonban, mindig a szabadulásra gondolt, s ezt meg is mondta Priklopilnak: „amint lehetőségem nyílik, megszökök“. Augusztus 23-án adódott ez a lehetőség. A férfi telefonált, megfordult, Natascha pedig pánikszerűen menekült, árkon-bokron át rohant a szomszédos házak felé.

Intim kérdéseket nem kapott, igaz, Natascha előre ki is kötötte, ilyen témáról nem akar beszélni. A 44 éves férfiról annyit árult el még, hogy olyan érzése volt, mintha akarná, hogy megszökjön, hogy rosszul végződjön a dolog. És öngyilkossággal fenyegetőzött mindig. Meg is tette, Bécsben vonat elé vetette magát az után, hogy Natascha megszökött tőle.

Álmairól is beszélt a lány, akit jelenleg a bécsi AKH kórházban kezelnek. Szeretne továbbtanulni, leérettségizni, szeretne alapítványt létrehozni, és segíteni olyan embereknek, akik az övéhez hasonló megpróbáltatásokon mentek keresztül, aki éheznek, mint, ahogy ő is sokat éhezett. Talán könyvet is ír majd rabságáról. És utazni szeretne, a legszívesebben testvérével, Sabinével vonatozna Berlinbe.