Alfa és Ómega

Gimnazista padszomszédommal nagyokat szoktunk vitatkozni a világ dolgairól, az élet értelméről, a születés és elmúlás kérdéseiről. Gondolkodásmódomat már akkor is döntően befolyásolta a keresztyén családi háttér (amit azóta sem tudok szüleimnek eléggé megköszönni). Nézeteinknek ezért kibékíthetetlen, antagonisztikus ellentétben kellett volna lenniük, mégis gyakran jutottunk közös nevezőre. Egy-egy végkövetkeztetésünk mindmáig bennem él. Egy alkalommal a mindenség keletkezése és vége volt beszélgetésünk tárgya, s mikor a különféle teóriák közötti bolyongásban már kimerültünk, barátom végül megjegyezte: „a mi egész földi életünk hasonlítható egy vízeséshez, ahol a meder felső pereméről elszakadva cseppjeire hull a víztömeg. Annyi a mi földi életünk, amíg ott föntről elindulva lent újra visszazuhan a nagy víztömegbe, s e csöppnyi létünkbe azon filozofálunk, honnan is ered és hová torkollik ez a folyó.”

Az ember ösztönösen, kíváncsiságból vagy önző hatalomvágyból megpróbálja megfejteni a titkokat, kifürkészni a jövendőt. Ennek érdekében néha veszélyes vizekre, tiltott területekre is elmerészkedik. Az esztendő fordultával és az új év kezdetén már nem csak nagy fogadkozásokat teszünk, hanem különböző praktikákkal próbálunk a jövőbe nézni. Babonák, jóslások, jövendőmondások sokadalma kapcsolódik ezekhez a napokhoz. Isten a szentírásban határozottan óv minket az ilyen dolgoktól. A zsoltáros azzal a bizalommal néz a holnap felé, hogy „Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat.” (Zsolt 16, 5) Jól gondoljuk meg, hogy kiragadjuk-e az Ő kezéből sorsunkat, mert olyan démoni erőknek nyitunk ajtót ezáltal, amik fölött később aztán nincs hatalmunk! Olyan ez, mint a kábítószer. Bölcsebb dolog el sem kezdeni, mintsem arra hagyatkozni, hogy majd leszokom róla. Azt a lelki nyugalmunkat és bizodalmunkat kockáztatjuk vele, hogy az Úristen kezében jó helyen van a mi életünk. Ha jót jósol nekünk, akkor könnyelműségre csábít, hisz úgyis jó vége lesz. Minden más pedig csak nehezíti amúgy is sok stresszel terhelt világunkat. A Szentírás ehelyett arra buzdít, hogy „hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik: világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít.” (Zsolt 37, 5–6) Nem a vaksors vagy a forgandó szerencse, hanem az Úr tartja kezében utunkat. Jézus pedig a közömbösség helyett tanítványait arra inti, hogy „vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Mt 26, 41).

A Jelenések könyve – ahol a fönt idézett vers található – a Biblia utolsó könyve, és egyben az Újszövetség egyetlen prófétai ihletésű írása. János apostol jegyezte le ezeket a látomásokat, amikor Patmosz szigetén száműzetésben volt. A Megdicsőült Úr ad kijelentést apostolán keresztül az egyháznak. Mindenek alapjául szól az Ige: „Én vagyok az Alfa és az Ómega..., aki van, és aki volt, és aki eljövendő: a Mindenható.” A görög ábécé első és utolsó betűjével határolja be a közte levő mindenséget. Ő a kezdet és a vég, s e kettő között az Ő mindenhatósága és gondviselése rejtezik a dolgok mélyén. Egy év kezdetén és végén..., és közben 363 napon.

A szerző református lelkész