Áldásra várva

Ige: „Elizeus így felelt (Jórámnak): ... ha nem nézném Jósáfátnak, Júda királyának a személyét, rád sem tekintenék, meg sem látnálak! ... ĺgy szólt: Ezt mondja az Úr: Csináljatok sok gödröt ebben a patakmederben. Mert ezt mondja az Úr: Nem láttok szelet, nem láttok esőt, mégis megtelik ez a patakmeder vízzel, és ihattok ti is, meg a jószágaitok, az állataitok is. De ez még csekélység az Úr előtt. Ő Moábot is a kezetekbe adja.” (2 Kir 3, 14–18)

Egy ásatás alkalmával 1860-ban előkerült Mésa moábi király emlékoszlopa, amit ma a párizsi Louvre-ban őriznek. Ennek bizonysága szerint a moábi királyok negyven éven át adófizetői voltak Izraelnek, de az erős kezű Aháb izraeli király halála után éppen Mésának sikerült ezt a nehéz terhet leráznia magáról. Aháb második fia, Jórám viszont, mikor királyi hatalma megerősödött, szövetségre lépett Jósáfát júdai királlyal és a vele vazallusi viszonyban levő edómiakkal, hogy háborúban szerezze vissza elvesztett befolyását Moáb fölött. A harci fölvonulásra azonban nem a kézenfekvő rövid utat választották, átkelve a Jordánon, hanem a Holt-tengert megkerülve Edóm pusztáján át, az ellenséget hátba támadva akartak megérkezni Moáb határához. A jó stratégiai elgondolás majdnem elbukott az egy hétig tartó sivatagi út során, mert a seregnek elfogyott a vize, és fölmerült annak a veszélye, hogy a támadók prédává válnak. Jórám izraeli király, aki indulás előtt biztosan kikérte udvari prófétáinak tanácsát, és a hármas szövetséget is valószínű kedvező isteni jelnek nézte, most csalódottan kéri számon az Istent a fenyegető kudarc miatt. Győzelmet, áldást várt, és íme végromlás fenyegette. Azt sem tudatosította, hogy a seregében ott volt Elizeus, akit az Isten parancsára Illés próféta kent föl maga után prófétává. (1 Kir 19, 16) Csak Jósáfát júdai király kérdése nyomán derült ki, hogy van a táborban olyan próféta, aki által megkérdezhetik az Urat.

Mennyire megmaradt ez a jórámi magatartás bennünk is! Megyünk a magunk jól fölfogott stratégiája után, mert olyan logikusnak látszik, mert ezt diktálja a korszellem. És még sokszor azt is elhitetjük magunkkal, hogy az Isten is csak ezt akarhatja. Aztán amikor valami hiba csúszik a számításunkba, por kerül a fogaskerekek közé, kudarc vagy végveszély fenyeget, akkor próbáljuk számon kérni az Istent. De az ilyen, a kegyesség látszatát megtartó magatartásra ma sincs egyéb válasz, mint amit Jórám kapott: Semmi közünk egymáshoz, rád sem tekintek, meg sem látlak!

Jórám mellett azonban ott állt Jósáfát, és a próféta azt mondta, hogy rá való tekintettel áll szóba vele. Csupán őmiatta hallhatta a szabadulás, az áldás ígéretét. Ami pillanatnyilag látható volt, az csak az égető szükség, a sivatag és benne az üres patakmeder. Mert a sivatagban ezek a patakok nem állandó forrásból táplálkoznak, hanem csak azon ritka alkalmakkal telnek meg egy kis időre, mikor a hegyekben nagyobb mennyiségű eső hull, és a lezúduló víz átrobog ezeken a medreken. Lehet, hogy néhány sivatagi növény számára ez is elég egy gyors kivirágzásra, de semmiképpen nem lett volna elég az eltikkadt seregnek egy ilyen zavaros áradat. A prófétai szó ezért azt mondta: ássanak gödröket, méghozzá ne is keveset, hogy föl tudják fogni a vizet. A hitük pedig azon méretett meg, hogy nem láttak sem szelet, sem esőt, és mégis megtették. Nem segített a siránkozás, a zúgolódás, a tátott szájjal sült galambra várás. Ez a hit és ez a tevékeny engedelmesség kellett ahhoz, hogy az áldásban részesülhessenek, sőt a későbbi győzelem is ebből fakadt.

Áldásért könyörgünk a Himnusz szavaiban, áldást szeretnénk, de nagyon sokszor jórámi módon. Hivatkozunk arra, hogy „megbűnhődte már e nép...”, hivatkoznak Mária oltalmára, meg arra, hogy levette rólunk a kezét. Teológiailag hitvallásunk szerint mi ezzel nem tudunk mit kezdeni, számunkra értelmezhetetlenek. Egyet azonban jó, ha tudunk: Ahogy Jósáfát odaállt Jórám mellé, úgy nekünk is van mennyei királyunk és közbenjárónk! A Szentírás így tanít: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért”! Zavaros változások hömpölyögtek át rajtunk az elmúlt tízegynéhány évben. Most az Európai Unió hullámai zúdulnak felénk. Áldásra várva hitünk (gyakran kiszáradt!) medrében ássunk a mélyre, mert ez a győzelem záloga is.

A szerző református lelkész