Akinek nem lába...

Szándékosan kerülöm, hogy utazási kalandjaimat jegyzetbe foglaljam. Régi kedves kollégám mondta, aki türelemmel irányítgatott a pályám elején, amikor még csak tanultam a nyelvvel bánni, hogy mindenki előszeretettel teszi közzé kellemetlen utazási tapasztalatait, mintha mást se csinálnánk az életben, csak utaznánk, és semmi egyéb és lényegesebb nem történne velünk, csupán hadakoznánk a buszsofőrökkel. Mintha egész életünket úton, személyszállító eszközökben töltenénk. Hát jómagam, ha az egészet nem is, a felét majdhogynem. Távolsági járatokon, amelyektől a busás jegyár fejében az utas méltán várhatná el, hogy azok, akik a személyszállításra vállalkoztak, biztosítsák a kulturált utaztatást. Hogy ne legyen gond az, ha egy kamasz gyerek megkérdezi a sofőrtől az egyik köztes, több megállóhelyes buszpályaudvaron, hogy az N.-ből Sz.-be közlekedő busz mely irányba, Sz.-be vagy N.-be indul-e éppen.

S hogy ne kelljen erre úgy reagálni, mintha nem kommunikációra képes emberi lényként láttuk volna meg a napvilágot, ezért csak úgy odavágjuk kelletlenül, hogy: már háromszor visszaléptél megnézni az információs táblán feltüntetett irányt. Olvasni csak tudsz, nem!? S mi van, ha megkésett diszlexiában szenvedek? El ne induljak a világba, még csak szűkebb szülőföldemen sem, ahol egyébként, ha készség mutatkozik a másik részéről, meg is értetem magam, hiszen nem kell világnyelven megszólalva érdeklődnöm!

Ám ezúttal nem a távolsági utak gumikerekű hajóján, hanem a városi tömegközlekedés busz névvel csúfolt eszközén történtek hoztak egyértelműen nem eldönthető helyzetbe. Már az előző járatról sokan lemaradtunk a végállomáson, úgyhogy ki se ürült a megállóhely, amikor a busz elhagyta, és csak egyre gyűltek az emberek. A következőre nagy nehezen feltuszkoltam magam. Elfogott a heringérzés, egyrészt a töményen terjengő hónaljszagtól, másrészt a tömegnyomor miatt. Az első megállóban, amíg néhányan a leszálláshoz készülődtek, egy hölgy fájdalmas kiáltozása mart bele a zsivajba: a csuklós ajtó odaszorította a lábát. Eddig ez csak egy láb a sok közül, amelyik a tömegközlekedés feltalálása óta odacsukódtatott, így aztán ügyet se kellene rá vetni. Csakhogy a hölgy kíméletlenül fellelőségre vonta a buszvezetőt. A sofőrdorgálásnak aztán egy asszonyság vetett véget, aki leteremtette az odacsukott lába miatt perelő hölgyet, hogy ne szegény sofőrt támadja, hanem a tömegközlekedési vállalatnál tegyen panaszt. Ám a lábpanaszos hölgy nem tágított, amivel kiváltotta, hogy az útját folytató busz fedélzetén rögtönítélő népbíróság verbuválódott, s meghozta a verdiktet: a sofőr nem hibás. Nem kellett volna a sértett félnek felszállnia a túlzsúfolt autóbuszra, s megállnia a csuklós ajtó mögötti legalsó lépcsőfokon.

Nem tudom, csak én gondoltam volna azt ott a bíráskodók körében bőszen hallgatva, hogy amíg nem a mi lábunkat szorítja a csuklós ajtó, könnyen hősködünk más kárára, holott inkább a tömött buszok gyakorlatának megszüntetéséért kellene síkra szállnunk. Különben szorulhat a mi lábunk is. Akik meg szorítják, mit se gondolnak vele.