A tudományok fejedelme

Ha azt mondanánk, hogy Leibniz a matematika Newtonja volt, akkor ezt a jelzőt viszonozni kellene: Newton a fizika Leibnize. Mert legalább akkorát alkotott, mint angol kortársa. És nem csak a matematikában. Filozófusként, történészként, biológusként, geológusként, teológusként, jogelméleti szakemberként, politikusként és nyelvészként egyaránt máig érzékelhető hatást gyakorolt a szellemi fejlődésre. Arról nem is beszélve, hogy egyedülálló módon a világon két tudományos akadémia megalapítása is neki köszönhető. Könyvtárnyi irodalom szól róla. Tevékenységének puszta felsorolása is megtöltene egy vaskos kötetet, emiatt szinte lehetetlen egy rövid írásban értékelni munkásságának jelentőségét.

Életútja

Lipcsében született 1646. július 1-jén. Tanulmányait szülővárosában, majd Jénában folytatta. Egészen fiatalon jogelméleti munkákat publikált, amelyre a mainzi választófejedelem is felfigyelt, aki diplomáciai feladatok teljesítésére Párizsba küldte. A huszonhat éves fiatalember élénk érdeklődést mutatott a matematika iránt – pedig ekkor még nem is sejtette, hogy a tudomány forradalmát hajtja végre. Párizsi tartózkodása alatt megismerkedett a legjelentősebb francia tudósokkal, a legnagyobb hatást mégis egy németalföldi fizikus, Christian Huygens gyakorolta rá. Bár már korábban is foglalkozott matematikával, a Huygensszel folytatott eszmecserék, viták vezették el ahhoz, hogy elmélyüljön ebben a tudományágban. Az Arkhimédész óta eltelt ezernyolcszáz évben a nagyon kis mennyiségek matematikája gyakorlatilag semmit sem fejlődött. E kérdéskör részleteivel, latinosan az infinitezimális számítás kérdéseivel a huszonhét éves Huygens ismertetette meg őt.

Leibniz teljes erőbedobással vetette magát munkába, ennek eredménye volt az általa kidolgozott differenciál- és integrálszámítás, amelyet napjainkig változatlan formában használnak. Tőle függetlenül ugyanezzel a kérdéssel Newton is foglalkozott, egészen hasonló eredményekre jutott. Kettejük között élénk levelezés alakult ki, amelynek alapján jól nyomon követhető e tudományág kialakulásának folyamata. Semmi bajuk nem volt egymással, olyannyira, hogy Newton a tudománytörténet legnagyobb hatású művében – amely Principia néven vált ismertté – nem vonta kétségbe Leibniz érdemeit az új tudomány területén.

Az intrikusok viszont ezúttal is megjelentek, hogy ellentétet szítsanak a két nagy elme között. 1699-ben Duillier, Newton egyik követője kerek-perec kétségbe vonta Leibniz elsőségét az integrál- és differenciálszámítás területén. A megbántott német tudós Newton hozzá írt leveleire, valamint a Principiára hivatkozva visszautasította a vádat. Úgy tűnt, ezzel rendeződött az elsőség kérdése. Csakhogy 1704-ben újabb támadás érte Leibnizet, ekkor már egyenesen azzal vádolták őt, hogy ellopta Newton eredményeit, csupán a matematikai jelöléseket változtatta meg (itt arra utaltak, hogy míg Newton a görög szigmát, addig Leibniz a megnyújtott latin s-t használta az integrál, vagyis a nagyon kis értékek összegzésének jeleként).

Leibniz persze elégtételt követelt, naivan az angol tudományos akadémiához, a Royal Societyhez fordult, döntsenek ők a kérdésben. Csakhogy ennek az intézménynek az elnöke ebben az időben a hazájában már héroszként tisztelt Newton volt. Beosztottjai persze a várható módon döntöttek: elutasították Leibniz keresetét. Sajnálatos módon a kérdés nemzeti síkra terelődött, ahol már nem a tudósokról, hanem arról szólt a vita, hogy az angolok jobbak a németeknél. Mintha egy futballmeccsről lett volna szó. Százötven évvel e játék intézményesítése előtt. Newton sajnálatos módon méltatlanul bonyolódott bele a vitába, akárcsak Robert Hooke esetében a gravitáció kérdéséről, ezúttal is gúnyosan reagálva igyekezett lehetetlenné tenni vetélytársát. Ez Leibnizet annyira megsértette, hogy a tudomány nagy kárára örök haragra lobbantak egymás iránt, amely még a síron túl is tartott. Legalábbis Newton részéről, aki Leibniz 1717-ben bekövetkezett halála után a német tudós két, hozzá írt levelét gúnyos magyarázatokkal közreadta. Pedig csak higgadtan kellett volna megbeszélniük a félreértést egymással.

Newton, a nagy ellenfél

Bár azonos végeredményre jutottak, kettejük módszere gyökeresen eltért egymástól, így egyértelműen bizonyítható, hogy egyikük sem lophatott a másiktól. Newton vérbeli fizikusként kinematikai (mozgáselméleti), míg Leibniz geometriai módszert alkalmazott. Tehát teljesen eredeti volt az egyik is meg a másik is. Világossága, egyszerűsége miatt a matematikusok körében a Leibniz-módszer terjedt el, így Newton feleslegesen bonyolódott a róla szóló méltatlan vitába. Hogy mennyire mindennapjaink részévé váltak Leibniz szimbólumai, érdemes elmondani, hogy ő vezette be a matematikába az egyenlőség-, a szorzás-, a hasonlóság-, az egybevágóság- és az integráljelet, valamint a differenciálhányadost. Ő vezette be a matematikai nyelvbe a függvény, a koordináta, a differenciális és az integrál fogalmakat. Hogy végül is méltó elismerést kapott halála után, az két svájci zseninek, tanítványainak, Jacob és Johann Bernoullinak köszönhető, akik továbbfejlesztették Leibniz matematikai elméletét.

Politikusként Németország egységének a hirdetője volt, ez a célja több mint száz évvel a halála után valósult meg. Teológusi tevékenysége is példaértékű: céljául tűzte ki a protestáns és a katolikus egyházak közötti ellentétek megszüntetését. Filozófusként azt az általános módszert, a scientia generalist kutatta, amely a tudományos megismerést, a világ dolgainak megértését teszi lehetővé. Történetírói tevékenysége az általa bevezetett kutatási módszerek miatt jelentős.

Nyelvészként az összehasonlító módszer egyik úttörőjét tisztelhetjük személyében. A ma általánosan elfogadott nemzetközi jog egyik legkiválóbb elméleti szakembere volt.

Tudományszervezőként ugyancsak maradandót alkotott. Az angol Royal Society mintájára 1700-ban az ő kezdeményezésére született meg a berlini (eredetileg porosz) tudományos akadémia. Levelezőpartnerének, Nagy Péter orosz cárnak javasolta a szentpétervári akadémia megalapítását, amely 1711-ben az ő tervei és szerkezeti megoldásai alapján alakult meg.

Meggyőződése volt, hogy a tudósoknak nem elegendő egymással való értekezésük, gondolataikat közkinccsé kell tenniük. Ennek érdekében megalapította az Acta Eruditorum (Tudósok folyóirata) című lapot, amelyben legfontosabb felfedezéseit közölte. Ebben a folyóiratban láttak napvilágot 1684-ben a maximumokra és minimumokra, 1686-ban az integrálszámításra vonatkozó forradalmi felismerései. Nemes gondolkodására vall, hogy ebben a cikkben sem vonta kétségbe Newton érdemeit a tudomány e területén.

A hannoveri fejedelem nemcsak csodálta, de el is ismerte Leibniz múlhatatlan érdemeit, amit azzal is kifejezett, hogy bárói rangra emelte. Ennél sokkal fontosabb, hogy messze sugárzó szelleme, világraszóló eredményei a tudományok fejedelmévé tették.