A törvény mása

Ige: „Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is! ... Vigyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az Úrnak veletek kötött szövetségéről, és ne készítsetek magatoknak istenszobrot semminek a képmására, mert megtiltotta Istened, az Úr. Mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten!” (5Mózes 4, 9, 23–24)

Ismétlés a tudás anyja – mondja a régi közmondás. A tapasztalat, a gyakorlat pedig alátámasztja igazát. Mert amit sokszor megismétel az ember, vagy ha nem is olyan sokszor, csak bizonyos rendszerességgel, azt nem felejti el. Sokkal kellemetlenebb a dolog másik oldala, amikor rájövünk arra, hogy bizony olyan eseményeket és részleteket felejtettünk el, amire később nagy szükségünk lett volna. Esetleg megkímélhettük volna magunkat egy bajtól, kártól vagy veszélytől. Többek közt ezért is hasznos a Szentírás olvasása, a rendszeres bibliatanulmányozás.

Mózes ötödik könyve, melyet most olvasni kezdünk, az Ószövetség egyik legfontosabb részének, a Tórának (Törvény) utolsó könyvét képezi. Ez a törvénytekercs Izrael népe életében és kegyességében a legjelentősebb helyet foglalja el. Benne találjuk az Egyiptomból való csodálatos szabadulásnak, a Sínai-hegyi szövetségkötésnek, az egész pusztai vándorlásnak a leírását, a választott nép tisztasági és istentiszteleti törvényeit. (Mózes 2–4 könyve) Ezek elé került az Ábrahám elhívását, és az ősatyák történetét elmondó, egészen az özönvíz és a teremtés történeteit is magában foglaló első könyv, melyet latinosan Genezis, azaz Teremtés könyvének hívnak. Majd mindezek végén, jó pedagógiai módszerrel az egészet összefoglalva ott van az ötödik könyv, a Deuteronomium, vagyis a törvény mása. Ebben a már megvénhedett Mózes emlékszik vissza az eddig megtett útra, fölmutatva benne az Isten hűséges gondviselését, megismétli a Tízparancsolatot, és az ígéret földjének határán a lelkükre helyezi, hogy „meg ne feledkezzenek mindezekről”! Sőt fiaiknak és unokáiknak is jól megtanítsák! Miért volt ez enynyire fontos?

Mert hajlamosak vagyunk felejteni. Érdekből, vagy kényelemből sokszor nagyon szelektív az emlékezetünk. Csak azt tartjuk számon, ami nekünk is jó és kedves. Hogy esetleg az Istennek is vannak elvárásai, törvényei, melyekre a szövetséget alapozta, gyorsan elfeledjük. Hogy az Isten szabadítása mindig szemük előtt legyen, minden évben az adott időben meg kellett ünnepelni a pászkavacsorát. Ezt a „válogatós” emlékezetet ébresztgeti Mózes a törvény megismétlésével.

Másodszor azért volt fontos, mert az eltelt negyven esztendő alatt, ameddig a pusztai vándorlás tartott, fölnőtt egy teljesen új generáció, akik már nem voltak részesei az egyiptomi tíz csapásnak, majd a csodás kivonulásnak, nem látták az isteni jelenést a Hóreb hegyén. Nem voltak test szerinti részesei az első szövetségkötésnek, de örökösei voltak ennek a szövetségnek. Mózes pedig élete alkonyán még egyszer nyomatékosan emlékeztetni akarta őket minderre! Mert a múlt erejéből meríteni nem tudó nép jövőtlenül veszik el a népek tengerében!

Harmadszor azért is fontos az emlékeztetés, mert olyan sok környezeti hatás, korszellem, divathullám, a csábító kívánság vagy szenvedély próbálja háttérbe szorítani és elfeledtetni az Isten törvényét és szövetségét. Nagy csalárdul kínálva hitványságokat, hogy az „egy szükséges dologról” lehetőleg elfeledkezzünk. Nem egy nyílt Isten-tagadás ez, de éppen ebben rejlik legfőbb veszélye is, mert úgy ragad ki a szövetségből, hogy észre sem vesszük, sőt magunk is kifele igyekszünk.

Végül ha szeretjük gyermekeinket és unokáinkat, ez a szeretet arra kell, hogy késztessen bennünket, hogy ne csak mi emlékezzünk, hanem emlékeztessünk is! Nemrég volt húsvét, az Isten új szövetségének ünnepe. Vajon emlékszünk még?

A szerző református lelkész