A taligaút túlsó végén

A város szélén, ahol szélfogók és szántók rajzolnak a térképre határt, kukorica és napraforgóföldek közé ékelve szalad a taligaút. Rögös, poros, eső után meg nagyon sáros. Semmiben sem különbözik a többitől. Vagy ha mégis, talán csak annyiban, hogy kertünket szegélyezve tűnik el a kukoricarengetegben. Aki most azt gondolja, hogy sehova se vezet, az bizony téved. Az utak mindig visznek valahova. Igaz, nincs útjelző tábla, mégis mindenki tudja, aki erre jár, hogy a taligaút túlsó végén lapul két iciri-piciri település, amelyeket közigazgatásilag rég oltalma alá vett a város. Sok jót azonban nem tett velük. A rendszerváltás után a hajléktalanokat kiköltöztette a régi állami gazdaság szállóvá alakított intézőházába. A roskadozó, megüresedett házakat a fővárosiak vásárolták fel s alakították nyaralókká. Aztán meg kiskerteket parcelláztak a semmi közepén. Ahhoz se kellett sok idő, hogy a városi újgazdagok felfedezzék az itteni csendet. A régi porták árnyékában, rejtve a kíváncsi tekintetek elől, piros tetős luxusházak épültek. Tulajdonosaik nem használják a gyalogutat, meseautókon suhannak végig az egyetlen utcán egészen az országútig. Mégis azok vannak többen, akik a poros úton célozzák meg a várost, s dolguk végeztével a jól kitaposott ösvényen térnek haza.

Sok elfoglaltságot és munkát ad egy rendezés alatt álló kert, mégis szeretem. A kerti munka megtisztítja az ember zavaros gondolatait, mert a természet törvényei sokkal korrektebbek, mint azok, amelyeket mi, emberek alkotunk. S miközben a kerttel bíbelődök, figyelem a mellettem elhaladó gyalogos- és kerékpárforgalmat. Barátkozó típus vagyok, így nem telt sok időbe, hogy köszönőviszonyba kerültem szinte mindenkivel.

Az idei nyár egyik legforróbb napján, délidőben, amikor éppen utolsókat rottyant a kondérban a gulyás, a kukoricásból csörögve-zörögve előbukkant egy taliga. Mögötte egy aprócska asszonyság. Erőlködve tolta a buckák között a vassal megrakott rozoga kárét. Keblei a rögös út ritmusára ide-oda himbálóztak. Időnként megállt, fújt egy nagyot és törölgette magáról a patakokban zúduló poros verejtéket. Távolról figyeltük egymást. Aztán amikor közelebb ért, a kerítés két oldalán összetalálkozott a tekintetünk. Jókedvűen vigyorgott, én mégis úgy éreztem, valahogy oldani kellene a néma pillanatot.

– Jó meleg van, ugye? Hozzak egy pohár hideg vizet? – intéztem felé a kérdést, s választ nem is várva, már húztam a kútról a vizet.

Hálálkodva köszöngette, s fenékig ürítette a korsót.

– Az átvevőbe viszem, tudja, oda a város túlsó végére – magyarázta, miközben a káréra mutatott. Remélem, nyitva van ma, mert nálam vannak az unokák, és vacsorát kéne főzni. A segély elfogyott, alkalmi munka meg alig akad, s ha a vasért nem kapok pár koronát, nem tudom, mit eszünk.

Ahogy ott beszélgettünk, a kert felől megcsapta orrunkat a gulyás illata. Kínosan éreztem magam. Zavaromban a taligában éktelenkedő lyukas fazék után nyúltam. Sajnáltam őt, segíteni akartam, hát üzletet ajánlottam. Könnyítsünk a kárén, ha eladó, egy húszasért megveszem a hatalmas fazekat. Majd muskátlit ültetek belé! Először csak kételkedő vigyorral nézett rám, aztán boldogan szórta a fazékból a taligába az apró vasat.

A gulyás fenséges volt. Már a mosogatáson is túljutottunk és pihegve kortyolgattam a fűzfa árnyékában a kávét, amikor üres kordéval megjelent a kerítés mellett különös „barátnőm”. Hideg üdítőt töltöttem a pohárba, és szaladtam vele az utcára.

– Na, hogy sikerült az üzlet? Eleget fizettek a vasért?

Szinte kacagva saját nyomorúságán keresgélte zsebeiben az aprót. Ahogy ott állt előttem, Móricz Hét krajcárja jutott az eszembe. Modern, éppen száz esztendővel későbbi változatban. Összejött hetven korona! Ebből készült el aznap a családi vacsora. És én rettenetesen éreztem magam, amikor arra gondoltam, hogy majdnem ennyibe kerül a kutyám napi eledele.

Másnap munkába menet a lakóházak közti konténerbe hajolva láttam őt viszont. Úgy somfordáltam el mellette, hogy még csak véletlenül se vegye észre, hogy láttam.