A szívüket adták a fociért

Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkúti, Puskás, Czibor. A legendás tizenegy, az Aranycsapat. Még a fafejű diákok is kapásból fújták a felállítást. Fél évszázad távlatából még mindig őket emlegetjük, őket sírjuk vissza.

A csodálatos csapatból már csak négyen élnek. Grosics a kapus, Buzánszki a jobbhátvéd, Hidegkúti a középcsatár és Puskás a balösszekötő.

Az égi csapatba először Zakariás igazolt át. A szíve vitte el 45 évesen. Bozsik „Cucu”, akiről stadiont és futballtornát neveztek el, ötvenhárom esztendősen hagyta itt a társait. Neki is a szíve mondta fel a szolgálatot. Aztán Kocsis, a felhőfejesek királya távozott. Gyomorrák kínozta, érszűkület miatt egyik lábfejét amputálni kellett. Nem bírta tovább az életet, a kórház ablakából levetette magát a mélybe. Ötvennyolc éves volt a kőkemény centerhalf, Lóránt Gyula, amikor az edzői kispadról lefordult. A szíve nem bírta tovább az izgalmakat. Budai „Púpos” ötvenöt esztendősen intett búcsút a földi életnek. A szíve… Czibor Zoltán, a kiismerhetetlen balszélső szíve sem bírta tovább. Az Aranycsapat tartalékjait: Palotást, Csordást, Tóth Mihályt, Gellért is viszonylag fiatalon vitte el korunk betegsége, az infarktus.

Vajon mi lehet az oka, hogy éppen őket sújtotta a sors, a szívüket tették ki minden meccsen? – Sokat gondolkodtam ezen, de nehéz magyarázatot találni – mondja Grosics Gyula, a 75 éves Fekete Párduc. – Egy biztos, a mi korosztályunk sok mindenen ment keresztül. Végigéltük a második világháború borzalmait, többen katonák voltunk, aztán jött a Rákosi korszak, majd 1956. Mégis a legnagyobb sokk az 1954-es világbajnokság kudarca volt, a második hely. Valamennyiünket megviselt a kudarc, végigkísérte az életünket. Évtizedek távlatából is kínzott bennünket. Talán ezért is mentek el úgy a fiúk, hogy a szívük mondta fel a szolgálatot. Ami engem illet, sokszor gondolok a tíz kicsi négerre, ott sem lehetett tudni, ki lesz a következő áldozat. Már régóta nem vagyunk hősök, inkább áldozatok. Aggódom Puskás Öcsiért, aki kórházban van. Hidegkúti Nándi is sokat betegeskedik. Buzánszky Jenő és jómagam tűnünk elpusztíthatatlannak. De ki tudja, mit hoz a sors.

Milyen lehet élő legendaként élni? – Felemelő, de egyben rossz érzés is. Hogy miért felemelő, azt aligha kell megmagyaráznom. Rossz azért, mert ötven év után is még mindig mi vagyunk a példaképek, ránk hivatkoznak, minket emlegetnek. Boldog lennék, ha végre lenne olyan csapatunk, amely feledtet minket. Félek – mondja Grosics Gyula –, aligha érem ezt meg, pedig hosszú életben reménykedem.