A ritkán respektált évforduló

Ezért is szembetűnő, hogy nemzeti kisebbségi léthelyzetünk mérföldkövei között érdemtelenül kevésszer hozzuk szóba oktatásügyünk újjáéledésének döntő dátumát: 1950. szeptember 1-jét. Merthogy ezen a napon, öt viszontagságos esztendő után, megnyíltak/megnyílhattak az önálló igazgatóságokkal alapított szlovákiai magyar oktatási intézmények! Az előző évek fájón megszégyenítő történetei után az itt élő magyarság számára ez a fordulópont tette lehetővé, hogy mind óvodai szinten, mind alap- és középfokon újra kiépítse a „saját” iskolahálózatát. Ennek van most napra pontosan hetven éve. Ez okból – az 1945-ben durva kisemmizéssel kezdődött, az 1948 februárja utáni korszak két legelső évének politikai örvényléseivel 1950 szeptemberéig húzódó fél évtizedről – Pék László nyugalmazott gimnáziumigazgatóval, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének korábbi elnökével beszélgettünk.

Ön a hazai magyar oktatásügy különböző küzdelmeinek egyik legavatottabb ismerője. Meglátása szerint az önálló magyar iskolák megnyitásának engedélyezése a Gottwald által fémjelzett dogmatikus kommunista rendszerben az egypárti államhatalom gesztusának tekinthető?

Csak részben. A dolgok mélyebb hátterében, szerintem, a sokáig meghurcolt csehszlovákiai magyarságban felgyülemlett akarat, az anyanyelvi iskolák iránti nyíltan vállalt igény játszotta a döntő szerepet. Feltehetően maga a hatalom is meglepődött, hogy rögtön az 1950/51-es tanévben a szinte spontán szerveződött 613 magyar iskola 1232 osztályában 45 497 diák tanult! Már csupán ez is a szülők tekintélyt érdemlő érdeklődését, határozott kiállását bizonyítja. Akkoriban azt mutatta, hogy a csehszlovákiai magyar iskolák létrehívása a szülőföldjén maradt, itt maradhatott felvidéki magyarság lélektani és társadalmi önösszeszedésének jelentőségteljes teljesítménye volt, a terhes esztendők bántó tapasztalatai utáni erkölcsi győzelme.

Egy sajátságos morális kényszer, talán egy annál is szívósabb ösztönző erő felülkerekedése?

Hetven év múltán sem az én tisztem azt bolygatni, hogy önálló iskoláink háború utáni megnyitásának eseményeit ki és hogyan illeszti a csehszlovákiai magyarság szellemi önképébe. Hogy egyéni emlékei vagy családi körben, esetleg közvetve szerzett információi alapján hogyan gondolkodik a témához tartozó kérdésekről. Igazság szerint nekem is előbbről kell kezdenem. Mert már Trianon ellehetetlenítette, a két világháború közötti időszakban pedig tovább erőtlenedett a szlovenszkói magyar oktatásügy. A végzetes csapást azonban az 1945 áprilisában kihirdetett, a csehszlovákiai magyarságot háborús bűnösnek kimondó kassai kormányprogram mérte az intézményi hálózatunkra. Azzal a világos szándékkal, hogy az erre épülő beneši rendeletek „jogi” eszközeivel élve az itteni magyar lakosság létszáma előbb eljelentéktelenedjen, majd szervezettsége megszűntével kisebbségi közösségként is egyszerűen beolvadjon.

És nem korábban? A Tiso-féle szlovák államban még működtek magyar iskolák?

Igen, de azt is érdemes szóba hozni, hogy még az 1937–1938-as tanévben az akkori csehszlovákiai magyar iskolákba 85 507 diák járt. A Tiso-érát jelentő 1939–1945 közötti Szlovák Állam területén akkor lehetett iskolát nyitni, ha megfelelő számú tanköteles diák volt, így azokban az esztendőkben itt 34 ilyen oktatási intézmény működött. Viszont az 1945-ben újjászerveződött Csehszlovák Köztársaságban, Beneš augusztus 3-án aláírt dekrétumai értelmében, egészen kitudottá lett a magyar iskola. Sőt, szeptember 1-jén Pozsonyban, majd több dél-szlovákiai városban a magyar egyházi szertartásokat is betiltották.

Visszanézve a mából, ebben a lesújtó helyzetben fölsejlenek olyan megragadható ugrópontok, amelyek a remény szikráit mutatták volna?

Azt gondolom, hogy nem. A magyar nemzetiségű pedagógusok, ahogyan a többi magyar állami és közalkalmazott is, elvesztették az állásukat és állampolgárságukat. A tanítóság jelentős részét áttelepítették Magyarországra. Aki itt maradhatott és továbbra is tanítani akart, meg hát megfelelő szlováknyelv-ismerettel rendelkezett, annak reszlovakizálnia kellett. Ez azzal járt, hogy áthelyezték őt szlovák vidékre, és lekerült a kitelepítendők listájáról. De a szlovákiai magyar településeken hatóságilag elrendelt szlovák iskolákban sem taníthatott!

Sokan sodródtak ebbe a kényszerhelyzetbe?

Az itteni magyar pedagógusok akkori összlétszámát nézve ez is mérlegelés kérdése lehet. Hiszen a korabeli adatok alakulásában a Magyarországra történt áttelepítések aránya szintén közrejátszott. Ami tény, hogy egy 1946. augusztus 16-ai jegyzőkönyv alapján 683 magyar tanító nyújtott be reszlovakizációs kérelmet.

Ön miként vélekedik ma, bő hét évtized múltán azokról, és hát a tanítókról is, akik elszánták magukat erre a lépésre?

Sütő András írja egy helyütt, ha erős a szél, a fű is elhajlik… És a hatalommal csak egy pontig lehet ujjat húzni. Én nem ítélem el azokat, akik az akkori viszonyok pressziójában rákényszerültek a reszlovakizációra. Végül is ha visszanézünk arra, hogy negyvenöt után kik mentették át a szlovákiai magyar közösséget, akkor látnunk kell: azok, akik viszontagságaik dacára a szülőföldjükön maradtak, és az iskolákat kérelmezték. Akik tudatosították, itt kell maradnunk sokaknak ahhoz, hogy az életet felvidéki magyarokként is újrakezdhessük.

A nemzetiségi megbélyegzés legdurvább két-három évében miként alakult Dél-Szlovákiában az iskolahelyzet?

Mivel ebben a régióban csakis szlovák tannyelvű oktatási intézményt volt szabad nyitni, így 1946 szeptemberétől 505 ilyen iskola működött itt 876 szlovák tannyelvű osztállyal. Hétszáz önként jelentkező szlovák pedagógust is áthelyeztek ide, tisztán olyanokat, akik nem beszélték a magyar nyelvet. Ezért a magyar szülők gyerekei a megértés nehézségeivel küszködtek, soknak a tanulástól is elment a kedve.

Meddig volt fenntartható ez a dermedt helyzet?

A negyvennyolcas kommunista hatalomátvétel után lényegében 1948 nyaráig. Akkor már a korabeli Szovjetunió is érdekelt volt abban, hogy a szatellitországaiban ne legyenek nemzetiségi viszályok. És mert ebben a tekintetben elsősorban a szlovák–magyar kapcsolatokban, különösen Dél-Szlovákiát érintően mutatkoztak komoly gondok, Moszkva, úgymond, ideszólt, amit a csehszlovák kommunista pártvezetés kénytelen volt lenyelni.

Ehhez képest 1948 áprilisában Prágában még egy nyíltan asszimilációt forszírozó, új iskolatörvény született.

Júliusban viszont Klement Gottwald bejelenti, hogy Csehszlovákiában több százezer magyar jelenlétével kell számolni. És ahogyan ő mondta akkor: akiknek „valamilyen” jogot is kell adni....

Az állampolgárság visszanyerése mellett a saját iskoláikat is biztosítani? Mert 1949 februárjában a szlovák kommunisták központi bizottsága még olyan nemzetiségi iskolapolitikát szorgalmazott, melynek célja az asszimiláció volt!

Ez tény. De az is realitás, hogy ekkor már Csehszlovákia és Magyarország között egyszer hivatalos, másszor titkos tárgyalások folytak; a szlovákiai magyar ember pedig a megpróbáltatások során megerősödött. Ezért bármennyire meredek terep vezetett egészen az önálló magyar iskolák 1950-ben történt újranyitásához, amint felsejlett az anyanyelvi tanítás megteremtésének első esélye, akkor határozottan tett is az ügyért. 1948 őszén azzal, hogy a szülők és a nagyszülők nekiálltak a magyar iskolákat kérvényező beadványok megírásának. Ha pedig szükségesnek látták, hát vonatra szálltak, és mentek Pozsonyba vagy akár Prágába is intézkedni. A hatalom ennek a látható nyomásnak alapján kezdte szervezni először „csak” a szlovák oktatási intézmények mellett a magyar tagozatokat. Szinte jelképes adaléka a szóban forgó első fázisnak, hogy a szülők éppen az 1948–1949es tanév folyamán – a magyar szabadságharc 100. évfordulóján! – már több mint ötezer gyereket írattak át ha nem is saját iskolába, de magyar osztályba. Napjainkban is csak tisztelni lehet ezt az államhatalmat befolyásolni képes szülői akaratot, mert ebben az ügyben nem a pártfunkcionáriusok vagy a tanítók, hanem elsősorban a szülők meg a nagyszülők voltak azok, akik kiálltak a magyar gyerekek magyar nyelvű oktatásának joga mellett. Egyéni értékrendemben ez az egyszerű néplélek győzelme volt. Hiszen hamarosan az alapiskolák 315 magyar tagozatán már 17 150 diák tanult.

A reszlovakizáltak is támogatták ezeket a magyar tagozatokat, majd az önálló iskolák kiharcolását?

Ebben a kérdésben aligha lenne korrekt gépiesen általánosítani, mert azok emberpróbáló idők voltak. Hiszen aki kényszerből reszlovakizált, az lélekben még magyar maradhatott, és tisztességesen viszonyulhatott a magyar tannyelvű iskolák létesítésének igényéhez is.

A szlovák iskolák magyar tagozatai nélkül is reális lett volna, hogy ötvenben megnyíljanak nálunk az önálló magyar iskolák?

Nehéz egyértelműen nyilatkozni, mert nagyon kevés az erre vonatkozó hiteles dokumentum. Inkább egy lépésről lépésre haladó és az 1950. szeptember 1-jéhez vezető folyamatról beszélnék, amikor a 613 újranyitott magyar iskola 1232 osztályában 45 497 tanuló kezdte meg a tanévet! És bár nem biztos, hogy jogom van a szlovákiai magyar közösség nevében nyilatkozni, de úgy érzem: ha most kijelenteném, hogy megbecsüljük ezt a számunkra oly jelentős dátumot, úgy nem mondanék igazat. Mivel azt tapasztalom, hogy manapság, adatokkal igazolhatóan, a (cseh)szlovákiai magyar múlt nagy fontosságú mozzanataiból is kevéssé merítünk energiát: mert ma feleannyi iskolánk és egyharmaddal kevesebb diákunk van, mint amikor hetven éve újranyílhattak az önálló iskoláink. Ebben közrejátszik a felelőtlenségünk is, amellyel közösségünk meghatározó évfordulóit is csak ritkán respektáljuk. Most tehát ilyen gondjaink vannak.