A proletár ízdiktatúra II.

Falusi gyerek lévén‚ házi koszton nőttem fel‚ így hát viszonylag későn kezdtem megismerkedni a központi ellenőrzés alatt tartott ízekkel. A helyi óvodában‚ ahol majdnem két hónapot becsülettel lehúztam‚ a hatvanas évek első felében tartaléklángon égett már a forradalom‚ és falusi illatok keringtek a konyha körül. A Csemadok-rendezvényeken is csak a címerben lobogott örökösen a fáklya‚ a trakta a kispolgári hagyományokat követte. A moziként is funkcionáló községi kultúrház‚ vagyis az Iparos Kör nagytermében megrendezett‚ duhaj lakomával egybekötött valamelyik szövetkezeti zárszámadást követően pedig a töltött káposztától foltos vetítővásznon kellett többször is megnéznem egy Vlagyimir Iljics életéről szóló kétrészes szovjet filmet. El lehet képzelni‚ miféle agitatív hatást gyakorolhatott rám a töltött káposzta és az uljanovi kecskeszakáll kaotikus ideológiai egyvelege. Szóval‚ meg kell, hogy valljam‚ csupán valamelyik rimaszombati május elsején találkoztam először a korszak karizmatikus ételével‚ az ingyenjegyekkel kiváltható mustáros virslivel‚ ami épp ezért az urbanitáshoz mint olyanhoz kötődött fejletlen tudatomban. Csakúgy‚ mint a göngyölt savanyú hal meg a szlovák megnevezése után orosz tojásként ismert‚ burgonyasalátába ágyazott kaszinótojás-féleség. Aztán bejött végre a Dubček-kifli‚ ami jó sós is volt meg nagyobb is a szokásosnál‚ és egy jobb világ ígéretét hordozta. Az ígéret‚ mint tudjuk‚ ígéret maradt‚ s a Dubček-kifli az egyre sótlanabb normalizációba való békés átmenet szimbólumaként‚ csodák csodája‚ egy ideig hamiskásan ott mosolygott még ugyan a kenyeresboltok polcain‚ de ahogy lassacskán muladoztak az ötvenes évekkel kacérkodó‚ csigalassú husáki (liba)pásztorévek‚ a mosoly legörbült‚ megfonnyadt‚ bekeményedett‚ aztán az egyre zsugorodó kiflivel egyetemben eltűnt. Maradt a Kofolával leöblögetett tőkehalsaláta. Meg a krinolin – no nem a reformkorban divatos abroncsszoknya‚ hanem az a virslivel azonos töltelékű‚ de vastagabb‚ kolbásszerű hentesáru‚ amit annak idején még a prágai Vencel téren is négy kioszkban kínáltak‚ de a piacokon‚ vásárokban‚ búcsúkon a mai napig is nagy előszeretettel sütögetnek. Aztán egyszer csak beköszöntött a „gengszterváltás”. Az étkezéskultúra ügye azonban csak lassan mozdult előre.

A pozsonyi Széplak utcában például a mai napig működik egy borozó‚ amely azóta semmit sem változott. A ritka helyek egyike. A környezetében levő boltok számtalanszor váltottak már gazdát‚ profilt és imázst‚ ő rendületlenül őrzi régi arculatát. Ez az arculat még a kilencvenes évek elején is az arctalansággal volt egyenlő‚ hiszen az idő tájt országszerte számos társa állt még a dolgozó nép szolgálatában. Amióta azonban a borissza osztályhűség egyik utolsó pozsonyi bástyájaként éli munkás hétköznapjait‚ korábban sztereotip arculata sajátságos jelleget öltött. Utcabeli versenytársai kínai étteremmé‚ pénzmosóként is jelentős drogelosztóvá avanzsáltak vagy lebontásra kerültek‚ az olyan új kezdemények pedig‚ mint a daliás idők nosztalgiájára rájátszó KGB-kocsma‚ ahol a parancsuralmi rendszer kínos átgondoltsággal összeválogatott rekvizitumainak az árnyékában hörpölgetheti márkás sörét a vendég‚ nem jelentenek számára komoly konkurenciát. Ahol iható az ital és ehető az étel‚ ott hiába díszelegnek a falon Sztálin-portrék; nem is beszélve a látogatói körről‚ ami‚ valljuk be‚ minden kasírozott kelléknél markánsabban határozza meg a hely szellemét. A szóban forgó borozó tehát a maga műfajában a mai napig is verhetetlen. Hát még a nyolcvanas években‚ amikor született gavallérságom és permanens pénztelenségem félresikerült kompromisszumaként egy meghittnek szánt családi ebéd színhelyéül választottam.

Persze‚ még abban az időben sem volt mindennapos‚ hogy egy rongyosra klopfolt‚ nyers húsdarabot próbáljanak eladni natúrszeletként. Nem is hittem‚ hogy ilyesmi megeshet. Amikor azonban az öszszes alumínium evőeszköz a felismerhetetlenségig deformálódott a hősies küzdelem során‚ megpendítettem a dolgot a felszolgálónak‚ aki reakciós aknamunkát sejtett ugyan a reklamáció mögött‚ ám némi szívóskodással mégis sikerült elérnem‚ hogy a nyers húst saját hatáskörében visszaszállítsa a szakácsnak. Már pozitív irányt látszottak venni az események‚ de tíz perc sem tellett bele‚ a pincér ugyanazzal a szelet hússal jelent meg‚ és a szakács szakvéleményével körítve az asztalra dobta: A natúrszelet az előírásoknak megfelelő! No‚ ha megfelelő‚ akkor legyen olyan szíves‚ kóstolja már meg itt előttünk. Úgy is történt – volna‚ de a natúrszelet végsőkig ellenállt. ĺgy hát kettesben indultunk le a konyhába‚ ahol most már a pincér is interveniált az érdekemben‚ s már nyeregben éreztem magam. A csere lehetősége persze fel sem merült‚ csupán annyit szerettem volna elérni‚ legalább ezt a nyereg alá való szeletet süssék át egy kicsit. A szakács most már igazán dühös lett‚ fogta a nagy húsaprító kést‚ levágott a húsból egy szeletet‚ és a pofájába tömte. Majd megfulladt bele‚ de valahogy mégis sikerült lenyelnie‚ és miután diadalittas mosollyal körbenézett‚ a tüzet természetszerűleg a maradéktól is megtagadta.

Nem volt már tűz abban a rezsimben. De az emberekben sem lobogott már a jobbítás szenvedélye‚ rég kihunyt bennük az önérzet és az önbecsülés parazsa. Bénító letargia telepedett rájuk‚ és ha a világpolitikai helyzet úgy kívánta‚ elrágcsálták a csizmatalpat is.