A prágai tavasztól a bársonyos forradalomig, avagy a normalizáció két évtizede

A Gustáv Husák pártfőtitkár, köztársasági elnök nevével fémjelzett normalizációs rezsim nemcsak az 1968-as reformfolyamat vívmányait számolta fel, hanem százezreket zárt ki a pártból és a közéletből, kényszerített emigrációba vagy hurcolt meg más módon a prágai tavasz idején vállalt szerepe miatt. A megfélemlített csehszlovák társadalom a hetvenes évek elejétől jobbára a közélettől elfordulva, passzívan szemlélte a történteket. 1977-ben azonban színre lépett a Charta 77 nevű cseh polgárjogi mozgalom, amely a legfelkészültebb és legelismertebb ellenzéki szerveződése lett a husáki Csehszlovákiának, képviselői pedig Václav Havellel az élen a rendszerváltás politikai elitjét alkották.

A hetvenes évek elejének tisztogatási hulláma nem kerülte el a kisebbségi magyar társadalmat sem. A demokratizálási folyamatban szerepet vállalt kisebbségi vezetőket kivétel nélkül eltávolították tisztségükből és kizárták a kommunista pártból. A tisztogatások két legismertebb szlovákiai magyar érintettje Dobos László, a Csemadok 1968-ban megválasztott elnöke, a szlovák kormány nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli minisztere, valamint Szabó Rezső, a Csemadok egykori vezető titkára, a szlovák parlament alelnöke volt. Dobost 1970-ben leváltották miniszteri tisztségéből, majd 1971-ben a Csemadok éléről is eltávolították, Szabót pedig ugyancsak 1970-ben felmentették parlamenti alelnöki tisztségéből. A dubčeki reformok mellett kiálló Csemadokot kizárták a politikai és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból, ami egyet jelentett a társadalmi ranglétrán való lefokozásával. Élére az új hatalomhoz hű személyeket állítottak, nevéből pedig törölték az 1969-ben felvett „társadalmi” jelzőt, ami a prágai tavasz idején megtűrt érdekképviseleti lehetőségeinek a megszűnését is jelentette.

Noha a rendszer propagandája előszeretettel hangoztatta a nemzetiségek jogegyenlőségének megvalósulását, a gyakorlat a kisebbségi jogok korlátozásáról tanúskodott. Különösen a magyar kisebbség nyelvhasználati jogait és iskolahálózatát érték gyakori támadások. Miután az 1968-ban elfogadott nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényei húsz év alatt sem születtek meg, a nyelvhasználati jogok érvényesítése igencsak nehézkes és esetleges volt. Magyar nyelvű írásos hivatali ügyintézésre alig akadt példa, de nem valósult meg a magyarlakta települések magyar nyelvű megjelölése és a magyar utcanévtáblák elhelyezése sem, sőt előfordult, hogy betiltották a szlovákiai települések magyar nevének használatát még a magyar nyelvű sajtóban is.

Az oktatásügy terén rendkívül hátrányosan érintette a magyar kisebbséget a kisiskolák körzetesítése, azaz összevonása, aminek 1989-ig a magyar alapiskolák fele esett áldozatul, valamint a magyar nyelvű szakmunkásképzés és a nyitrai Pedagógiai Kar magyar tagozatának a leépítése. A hatalom a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek első felében többször megpróbálkozott a magyar iskolák kétnyelvűsítésével is. A szándék azonban olyan példátlan tiltakozási hullámot váltott ki, amely hatására a kormányzat feladta a magyar iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló szándékát. Szót emelt a tervezet ellen a Csemadok és a szlovák kormány Nemzetiségi Tanácsa, s ez adta a közvetlen ösztönzést egy kisebbségi jogvédő mozgalom, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága létrehozásához is.

A Duray Miklós által 1978-ban megszervezett és irányított, s mintegy 10-15 szlovákiai magyar értelmiségi, mások mellett A. Nagy László, Püspöki Nagy Péter és Varga Sándor segítségével működtetett Jogvédő Bizottság a kommunista rendszer bukásáig az egyetlen szervezet volt, amely nyíltan ki mert állni a csehszlovákiai magyarság kisebbségi jogainak a védelméért. Tevékenységére nagy hatással volt a Charta 77 és a magyarországi demokratikus ellenzék is. A bizottság számos körlevélben, jelentésben, a párt- és állami szervekhez intézett beadványában és memorandumában, valamint szamizdatban megjelent írásában bírálta a csehszlovák pártállam nemzetiségi politikáját, s hívta fel a hazai és a nemzetközi közvélemény figyelmét a jogsértésekre. Munkatársait folytonosan zaklatta és üldözte a hatalom. Magát Durayt két ízben, 1982-ben és 1984-ben is letartóztatták és a köztársaság felforgatásának vádjával eljárást indítottak ellene.

Fogva tartása ellen a magyarországi ellenzék, a Charta 77, szlovák ellenzékiek, amerikai politikai körök, az Amnesty International és a nemzetközi PEN Klub is tiltakozott, ami hozzájárult ahhoz, hogy a hatalom végül mindkét alkalommal lemondott az elítéltetéséről.

Duray mellett a csehszlovákiai magyar ellenzék másik kiemelkedő és a hatalom által ugyancsak meghurcolt, orvosi állásából is elbocsátott képviselője Janics Kálmán volt. Ő a szerzője az 1979-ben Münchenben megjelent, s az egész korszaknak nevet adó A hontalanság évei című monográfiának, amely elsőként dolgozta fel a magyar kisebbség második világháború utáni jogfosztásának történetét. A nyugati magyar sajtóban megjelent tényfeltáró írásai miatt, pártutasításra, 1979 januárjában az Új Szó is durva támadást intézett ellene, amelyben Janicsot a nyugati imperialista központok ügynökeként jelenítette meg.
A magyar kisebbség helyzetét a nyolcvanas évek második felében tovább súlyosbította, hogy megromlott a viszony Csehszlovákia és Magyarország között. Ebben szerepet játszott a határon túli magyar kisebbségek iránti érdeklődés megnövekedése, de az is, hogy a két ország, noha azonos politikai tömbhöz tartozott, ideológiailag egyre távolabb került egymástól. Amíg a kádári politika – bizonyos korlátok között – hajlandó volt megtűrni a demokratikus ellenzéket, s nem zárkózott el a társadalmi és gazdasági reformok elől sem, addig az egyre inkább magába zárkózó Husák-rezsim elutasította az ellenzékkel való párbeszédet, a politikai és gazdasági nyitást, s inkább csak szavakban, mint tettekben követte a gorbacsovi reformokat.

A csehszlovákiainál jóval szabadabb magyarországi politikai légkör nagy hatással volt a Jogvédő Bizottsággal együttműködő fiatal szlovákiai magyar értelmiségiekre is, akik részben a magyarországi demokratikus ellenzék által szervezett tanfolyamokon, az úgynevezett repülő egyetemeken szocializálódva készültek fel a rendszer leváltására. A magyarországi politikai változásokat nemtetszéssel szemlélő csehszlovák politikai vezetés egyebek mellett a magyar kisebbség magyarországi kapcsolattartásának megnehezítésével igyekezett útját állni a nemkívánatos magyarországi ideológiai áramlatok beszivárgásának Csehszlovákiába. Ennek érdekében, a forintellátás nehézségeire hivatkozva, korlátozta a magyarországi utazási lehetőségeket, s gyakran megakadályozta a magyarországi meghívott vendégek részvételét és fellépését különböző szlovákiai magyar rendezvényeken.

1989-re a csehszlovák–magyar kapcsolatok meghatározó feszültségforrásává a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének magyar részről bejelentett felfüggesztése, majd végleges leállítása, Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállásának elítélése magyar részről, valamint a Magyar Televízió Panoráma című műsorának a magyar kisebbségről szóló adásai és Alexander Dubčekkel készült interjúi váltak. Ez utóbbi miatt a csehszlovák vezetés nemcsak diplomáciai úton tiltakozott, hanem sajtókampányt is indított a Panoráma ellen, amelyben az Új Szó „A Magyar Televíziónak nincs joga beavatkozni belügyeinkbe. Dolgozóink elítélik a Panoráma műsorát” címmel kezdte közölni a műsort elítélő, felülről megrendelt olvasói leveleket és állásfoglalásokat.

Noha a normalizációs rendszer mindvégig következetesen elutasította a politikai és a gazdasági reformokat, a nyolcvanas évek végére némileg azért már Csehszlovákiában is enyhült a diktatúra szorítása. Ez tette lehetővé, hogy a Charta 77 által vezetett cseh ellenzék aktivistái vagy akár a szlovák katolikus ellenzékiek is egyre erőteljesebben hallassák a hangjukat, de azt is, hogy a kisebbségi magyar társadalom különböző csoportjai is egyre nyíltabban meg merjék fogalmazni az utóbbi években felgyülemlett nemzetiségi problémákat, s javaslatot tegyenek azok megoldására. A legnagyobb fajsúlyú az a négy beadvány volt, amelyet 1988–1989 fordulóján a Jogvédő Bizottság, a Csemadok, az 1968 után félreállított reformkommunisták és a köréjük tömörülő értelmiségiek, azaz az úgynevezett harminchármak, valamint a Szlovák Írók Szövetségének magyar tagozata fogalmazott meg és juttatott el a legfelsőbb állami és pártvezetéshez.

Az egyes beadványok, jóllehet nem azonos hangsúllyal és részletességgel, de megközelítőleg azonos kisebbségpolitikai törekvéseket fogalmaztak meg.

Sürgették egyebek mellett a nemzetiségi alkotmánytörvény végrehajtási törvényeinek a megalkotását, a nemzetiségek nyelvhasználatának jogi biztosítását, a magyar iskolahálózat bővítését, a pedagógusképzés megoldását, a magyar nyelvű sajtó, a rádió- és tévéadás bővítését, a nemzetiségi kutatások intézményesítését, valamint a nemzetiségek államalkotó szerepének és önigazgatási jogának Csehszlovákia készülő új alkotmányában való rögzítését.

Amikor a megdönthetetlennek hitt Husák-rezsim 1989 novemberében végül napok alatt összeomlott, a rendszerváltó politikai elit elsősorban a többségi nemzetek sorából, azaz a Charta 77 és a szlovák ellenzékiek közül került ki. A nyolcvanas évek végére azonban, részben a magyarországi demokratikus ellenzék hatására és annak példáját követve, a Jogvédő Bizottság mellett kiformálódott az a fiatal szlovákiai magyar értelmiségi nemzedék is, amely a bársonyos forradalom napjaiban partnere tudott lenni a cseh és szlovák rendszerváltó politikai elitnek, s tevékeny részesévé vált a rendszerváltás folyamatának.

Popély Árpád
Történész, a Selye János Egyetem docense és a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa