A Péter utcai lányok

Az óriás anakonda szorítása egyre jobban erősödött az életéért reménytelen harcot folytató, rémülten kapálódzó őzgida nyaka körül. Már csak másodpercei voltak hátra: 5, 4, 3, 2, 1, zéró. És a kis szív megszűnt dobogni.

Eközben néhány ezer mérfölddel jobbra, valahol Európában, Irén egy Péter utcai kislány, akit marhára nem érdekeltek sem az anakondák, sem az őzgidák (úgy is mondhatnánk, köpött rájuk), így szólt a szülőanyjához: – Na te vén nőstény állat, há’ most adjál nekem lóvét, pijára, fűre, meg kotonra, mert különben arcon rúgom azt a pálott szádat, he! Özvegy édesanyja ezt hallva, igencsak meglepődött, már csak azért is, mert az éppen másfél éves Irénnek, ezek voltak az első szavai. Ezért csak ült, a meglepetéstől tátott szájjal, és köpni nyelni nem tudott, úgyhogy éhenhalt. ĺgy hát elárvult a kis Irén, és mivel ahhoz már öreg volt, hogy gyermekprostitúcióból tartsa fennt magát, más ötlete nem lévén kitanulta a köszörűs szakmát.

Eredetileg ugyan koszorús szeretett volna lenni, de a pályaválasztási lapján véletlenül elírták az ékezeteket. De azért köszörűsként is megállta a helyét. Sőt, véresen komolyan vette a munkáját olyannyira, hogy a munkaidő felét az üzemorvosnál töltötte, ahonnan az elsősegély után rendszerint angolosan, azaz félig még véresen távozott. Aztán egy nap, amikor végképp megcsömörlött, a leszakadt végtagjaikat sikoltozva keresgélő, vagy nehézfém szerelvények alatt agonizáló sztahanovisták látványától, lenézett a kezeire, és rájött, már nincsen ujj a nap alatt. Ezért állást változtatott, először egyik lábáról a másikra, aztán meg elszegődött reklámmenedzsernek egy hamvasztó kemencéket forgalmazó vállalathoz, ahol gyors karriert csinált olyan akciók szervezésével, mint pl. a pedagógiai érzékkel nem rendelkező szülőket célzó: „Égetnivalóan rossz a gyerek? Számíthat ránk!” szlogenű kampány volt. De Irén sikereit nem fogadta mindenki egyformán szimpátiával. És amikor a sok féltékeny munkatárs közül egyet megevett a sárga irigység, a maradványait pedig Irén ételhordójában megtalálták, hiába védekezett azzal, hogy valaki gyanúba akarja keverni, hiszen ő már évek óta nem eszik embert, mennie kellett. Ekkor jutott arra a következtetésre, hogy becsületes munkából már nem fog megélni, ezért a maffia mintájára megalakította a Ma Lánya elnevezésű bűnszövetkezetet.

Ebben segítségére volt egy több mint 43 (és fél) kilós nehézfiú, a furcsa nevű Igenecsek Erférfi...ööö...elnézést, helyesbítenék: Nemecsek Ernő, aki arról volt hírhedt az alvilágban (és a botanikus kertekben), hogy ahova betette a lábát, ott többé fű nem nőtt. Az ilyen helyeket egyébként találóan fű-vész kerteknek nevezték. A pletykák szerint Irént nem csak üzleti, hanem érzelmi szálak is fűzték Ernőhöz, ami hősnőnket ismerve annyit jelenthetett, hogy utálta mint a fenét. De akárhogy is volt, az üzlet virágzott. A banda tagjai, akik kivétel nélkül Péter utcai lányok voltak, háromszázezeregy m/s sebességgel száguldoztak a város utcáin, ami már több volt mint fény-űzés. Egyesek szerint pedig olyan dúsgazdagok voltak, hogy őket már az ág is tolta... De a tutifrankó nem tartott örökké, mert megjelent a konkurencia, egy hallókészülékes, nyúlszájú vagányokból álló gang formájában, akiket az átlagember első ránézésre ugyan csorgónyálú mongoloid idiótáknak nézett, de a második ránézés erdeménye sem volt biztatóbb. A Péter utcaiak tudták, nem fognak szót érteni a jövevényekkel, csak ha elhívják az állatok nyelvén tudó juhászt. De akárcsak a diplomás börfejű, úgy az állatok nyelvén tudó juhász is csak a mesében létezett. Viszont keresték a bajt, és meg is találták, kenyérre kenték és megették. Akkor jöttek csak rá, hogy az nem baj volt hanem vaj...

A debilek eközben egyre merészebbek lettek, kígyót melengettek a keblükön, temetésekre jártak röhögni, és frissen betonozott járdákba kötöttek bele. Szóval kihúzták a gyufát, de nem gyulladtak be. Ám még közülük is kitűnt merészségével, a debil góré Oroszlánszelű Ricsárd, aki nem ijedt ám meg a saját árnyékától, amikor delet harangoztak... Igaz Irénen és Ernőn is látszott, hogy nem szívbajosak, amit EKG leletekkel bizonyítani is tudtak.

Persze egy tömeggyilkos tekintetű, fogcsattogtatva feléjük csörtető, kiéhezett pitbull csiga látványára egyikük sem volt felkészülve, de szerencséjükre a városban akkortájt egyetlen csiga sem akadt, mert már négy éve kinn fogócskáztak a mezőn. Summa summárum, a bandaháború elkerülhetetlennek látszott, de ekkor mint derült égből a guánó, lecsapott rájuk minden idők legravaszabb betegsége, korunk pestise, a RÓKA KÓMA!

Mondanom sem kell, mind megdöglöttek a rohadtak. ĺgy szabadult meg a város, a Péter utcai lányoktól, Iréntől, Ernőtől, meg a többi idiótától. De kálváriájuk mégsem ért véget, mert ekkor jelentek meg, bömbölve és fogcsikorgatva, az eredménytelen fogócskázástól feldühödött, félőrült csigák vérre éhes hordái.

A szerencsétlen urbánusok pedig csak annyit tudtak kinyögni: ráb***tunk. (tacs)