A nyomor szele

Két dagadt, bütykös láb csoszog. Csoszog a széjjeltaposott óriás mamuszban, az ajtóhoz, lelketlenül döngetik, félő, beszakad. A vevő érkezett meg, nem várta ilyen koránra. A megroskadt nagy darab öregasszony zárt nyit. A résen először a pipere illata tódul, majd egy negyvenes kimaszkírozott hölgy nyomul. Itt van az az eladó szobafenyő? Hibátlan az ágazata, mondja egy szuszra a mondókáját. Az öreg arcon egy szégyenlős magát mutogatni nem akaró árulkodó jel – egy könnycsepp, mely a lélek megrázkódtatásának félreérthetetlen jeleként útra kél a ráncok között. Hát elmegy a többi eladhatóval együtt. A dáma hosszan alkuszik. Az öregaszszony tenyerét égeti az érte kapott alamizsna. Üres lett a folyosó – lélektelen. Agya vitázik szíve vádjával – a fényért tettem, az éjszaka fényéért, úgy félek a sötétben egyedül.

A ménkűbe, húzd már, fektesd meg, sose érünk haza ezzel a vacakkal, hallatszik egy durva férfihang. Végre csapódik a kocsi ajtaja, felbőg a motor. Az esemény megcsendesülve elül az öregaszszony lelkében, de az üszke – az üszke ott marad belül fojtón, fájón.