A nagypapa-csillag

Nagymama a földszinten lakik, ezért az emeleti szobákban Annabé is ritkán jár. De aznap annyira szép idő volt, hogy úgy gondolták, ideje lehozni az emeletről a kék műanyag medencét. Amikor beléptek nagymama egykori szobájába, Annabé meglátott egy régi családi fotót a falon.– Ki az ott nagymama mellett? – kérdezte. – A nagypapád – felelte apa. – De hát nekem nem is ő a nagypapám! – csodálkozott Annabé.– Mindenkinek két nagypapája van – magyarázta apa. – A te egyik nagypapád anya apukája, a másik nagypapád az én apukám. Csak az én apukám már nem él, ezért nem találkoztál vele soha. – És ő most hol van? – kérdezte Annabé. – Felköltözött a mennyországba – felelte apa. – Milyen jó, hogy régen valaki lefényképezte, mert így én is láthatom! – mondta Annabé.A kék műanyag medencét együtt hozták le a lépcsőn, aztán apa felfújta a hátsó teraszon. Annabé a kis zöld locsolókannájával segített meleg vizet hordani, hogy minél hamarabb fürödhessen. Pamacs, a máltai selyemkutya nem mehetett a vízbe, őt nagymama mosdótálban fürdeti, és persze Zöld Ötös sem mehetett, hiába víziló, valójában csak egy plüss, a plüssök pedig mosógépben szoktak fürdeni.Amikor Annabé megunta a lubickolást, kilépett a medencéből, és odafutott nagymamához, aki a terasz padládáján ült.– Milyen volt nagypapa? – kérdezte. – Szerette Pamacsot?– Amikor a nagypapa még élt, egy másik kutyánk volt, a Csutak – mondta nagymama. Aztán kicsit elgondolkodott, és még hozzátette, hogy nagypapa mindig úgy csinált, mint aki nem szereti a kutyákat, de amikor egyszer Csutak elveszett, azonnal beült az autójába, és egészen sötétedésig járta az utcákat. Mindenütt kereste, és amikor végre meglett, mosolyogva hozta.Annabé és apa általában délelőtt jön nagymamához, ám néhányszor már volt este is. Először két hónappal később, egy augusztus végi estén feküdtek ki a hátsó udvarra, hogy megnézzék a hullócsillagokat. Zöld Ötös akkor nem volt ott, de nagymama kiült velük a terasz padládájára, hogy együtt figyeljék az eget.     – Mama, te tudod, miért van olyan sok csillag? – kérdezte Annabé.– Azt mondják, ha valaki meghal, eggyel több csillag lesz az égen – felelte nagymama. – Bizonyára azért van olyan sok, mert már nagyon sokan meghaltak, hullócsillagból viszont, látod, nagyon kevés van. – Úgy is mondhatjuk, hogy egy se – mondta Annabé.– Most például egy se – helyeselt nagymama.   Hullócsillagot aznap tényleg nem láttak, csak egy denevért, aztán három villogó utasszállító repülőt és két műholdat, amelyek ugyanolyan gyorsan haladtak az égen, mint a repülők, de egyenletes sárgás fénnyel világítottak. Újabb két hónappal később azonban, amikor nem is számítottak rá, Annabé és apa végre megpillantott egy hullócsillagot is.  November legeleje volt, hűvös, őszi idő. Ilyenkor már nagyon hamar sötétedik. Mielőtt elindultak volna otthonról, apa felszerelte a lámpákat a biciklire. Azt tervezték, hogy meglátogatják nagymamát, aztán együtt kimennek a temetőbe. De nagymamának annyira fájt a lába, hogy nem tudott velük tartani. Inkább egy nagy csokor virágot szedett a kertben, mécseseket tett mellé, és megkérte őket, hogy vigyék ki nagypapa sírjára. – Nagypapa nem a mennyországban van? – kérdezte Annabé.– Ő ott van, csak a teste van a temetőben – felelte nagymama. – Akkor látogassuk meg! – javasolta Annabé.Elköszöntek nagymamától, és fel­ültek a biciklire. Annabének útközben annyira fázott a keze, hogy bedugta apa kabátja alá. A temetőkapuban gyönyörű látvány fogadta őket. Égő gyertyák és mécsesek között sétáltak egészen nagypapasírjáig. Ott apa odaadta a kislánynak a virágcsokrot, hogy tegye a vázába, ő pedig meggyújtotta nagymama mécseseit, és azt a gyertyát is, amelyet otthonról hoztak. Amikor végeztek, megálltak a sírral szemben, és figyelték, hogy milyen szép. – A mennyország messze van? – kérdezte Annabé.– Eléggé – felelte apa.– Akkor oda vonattal vagy busszal kell menni.– Oda nem jár se vonat, se busz – mondta apa. – A mennyország fent van, arra, nézd csak! – mutatta. Annabé felnézett az égre, és azonnal felkiáltott.– Ott egy hullócsillag!– Tényleg – mosolygott apa.– Nevezzük el nagypapa-csillagnak! – kérte Annabé. – Biztosan ő küldte nekünk!– Biztosan – felkelte apa.– Kár, hogy már lehullott – mondta Annabé.– Kár – mondta apa is.– De az jó, hogy együtt láttuk! Így legalább mindig emlékezni fogunk rá!– Igen, mindig emlékezni fogunk – felelte apa. Aztán Annabéra nézett, és megfogta a kislány kezét.Indultak haza, mert már későre járt.  Kiss Ottó